Az első amerikai kritikák dohosnak, élettelennek, vontatottnak találták Enyedi Ildikó új filmjét - bár azt ezek is elismerték, hogy a technikai része, tehát a fényképezés, a díszletek, jelmezek, smink, haj, gyönyörűek.
A franciák viszont mintha egészen más filmet láttak volna. A fesztiválon napilapként megjelenő Le film francais-ben a versenyfilmeket pontozó kritikusok közül a Le Figaro vezető filmkritikusa az Arany Pálmát, a Le Monde, a L’Humanité és a Le Parisien kritikusa pedig a maximális 3 csillagot adta a filmnek.
A Le Figaro a kritikájában egyenesen mesterműnek titulálta a filmet,
a Le Monde pedig úgy fogalmazott, hogy a magas színvonalú irodalmi alapanyagot Léa Séydoux alakítása ragyogja be.
A Télérama akár még egy „szép díjra” is esélyesnek tartja a filmet a szombati díjkiosztón, ami a mostani, két évet tömörítő, különösen erős versenyben hatalmas elismerés lenne. Enyedi Ildikó „az Arany Medvét nyert Testről és lélekről után, folytatja a férfi-nő kapcsolat költészettel, finom eszközökkel való bemutatását”, írja a kritikus.
Az MTI beszámolt Enyedi Ildikó csütörtöki sajtótájékoztatójáról, amin a rendező azt mondta, hogy hálás a cannes-i fesztiválnak, hogy A feleségem története meghívást kapott a szemle hivatalos programjába, mert érzése szerint ez nem feltétlenül egy olyan alkotás, mint amilyenre egy kelet-európai női rendezőtől manapság számítanak.
Enyedi szerint a regény a karakterekben és a helyszínekben is az európai nemzetek kulturális archetípusait jeleníti meg, amit hűen kívánt követni a filmjében. Störr kapitány szerepére olyan színészt keresett és talált a holland Gijs Nabert személyében, aki meg tudja jeleníteni ezt az Európa északi, protestáns részéről származó, a munkájának élő, becsületes férfit, aki hisz a világos, egyértelmű társadalmi szabályokban, és abban, hogy kontrollálni tudja önmagát és az érzéseit.
A regény szerint a partnere, vagy ahogy Enyedi fogalmazott - a tanára -, megpróbálja kimozdítani ebből a kényelmes és logikus világból, amelyben komfortosan érzi magát. A Léa Seydoux által alakított Lizzy nem egyszerűen egy francia, hanem a párizsi nő, aki az izgalmas dolgokat keresi az életben, nemcsak szép, hanem kedves, szellemes, titokzatos, gazdag személyiség is.
A regénynek megfelelően a film helyszínei is jelképesek. A kapitány otthona a hajó, ahol a nap, a szél, a víz, a fa és ehhez hasonlók elemek jelentik a valóságot. Amint a kapitány a szárazföldre lép, emberek és színek kavalkádjával találkozik, olyan sok újfajta benyomás éri, amelyekhez meg kell tanulnia alkalmazkodnia - hangsúlyozta a rendező, kiemelve, hogy a látványtervező Láng Imolának köszönhetően a társadalmi élet Lizzy jelleméhez hasonlóan elegáns, légies, áttetsző a filmen, míg a kapitány értékeit a piros téglás házakkal övezett hamburgi Speicherstadt kikötő testesíti meg, amely egyébként 2015-ben lett az UNESCO világörökség része.
Enyedi Ildikó a filmje főhősei és saját élete között is párhuzamot vont.
Elmondta, hogy 32 éve él együtt a német férjével, akivel az első együtt töltött éjszaka után elhatározták, hogy összekötik az életüket. Azóta sokat tanultak egymástól, de a rendező emlékszik még arra az időre, amikor nem volt könnyű megértetni a férjével, hogy mit is szeretne. Ugyanakkor úgy érezte, hogy kimondani, mit szeretne, az nem ugyanaz, mint kérés nélkül megkapni, s magának a kérésnek a kimondását is kudarcnak érezte volna. A férje egy vidéki utazásuk során éppen azért kezdett el sírni, mert nem tudta kitalálni, hogy mit is akar tőle a felesége.
Második gyerekük, a fiúk megszületése viszont nagyobb empátiára késztette Enyedit, akkor jött rá, hogy mennyire törékeny és sérülékeny lehet egy férfi a mai világban. Ekkortól kezdve kezdte igazán megérteni a férjét, és teljesen megváltozott a kapcsolatuk.
Enyedi a filmjéről is úgy gondolja, hogy pozitív kicsengésű, miután Störr kapitány számára a világ sokkal szélesebbre tárul a történet végére a kezdetekhez képest, jóllehet ez az érzés akár félelmetes is lehet, mert nincs mibe kapaszkodnia az embernek. A rendező azt szerette volna, ha a főhőse a saját maga és mások kontrollálása helyett egyfajta táncra perdülne a kitágult világgal, még akkor is ha a tanulás folyamata számára fájdalmasnak is bizonyult.
