Sarah Vaughan

Egy botrány természetrajza

Ford. Szabó István, General Press, 2018, 344 oldal

Megveszem

A könyvet Sarah Vaghuan írta és a történet kezdetén  egy szemtelenül jóképű és irritálóan jómódú politikust (mi több: minisztert) látunk, aki mintaotthonában tengeti mintahétköznapjait mintafeleségével és skatulyából előhúzott gyermekeivel. A mintaélet akkor borul fel, amikor James Whitehouse – aki nem elhanyagolható módon a miniszterelnök kebelbarátja is, egy őket hosszú évtizedeken át egybefűző sötét titoknak köszönhetően – egykori szeretője, munkahelyi csapatának tagja, kiteregeti a szennyest a sajtónak, és Sophie Whitehouse hirtelen azon kapja magát a saját nappalijában, hogy férje és kampányfőnöke azon vitatkoznak, hogyan reagáljanak a másnap címlapon megjelenő szaftos történetre. (És nem egy fényes szülinapi partin mosolyognak mintapárként, ahogyan az eredeti napirendjükben szerepelt.)

A nézőpont innentől kezdve főként a vád ügyvédjéé, Kate-é és Sophie-é, az állhatatos feleségé, aki a fullasztó cserbenhagyás és az ezzel járó émelygés ellenére is kézen fogva kíséri férjét a kipattant ügy megpróbáltatásain keresztül. Az egyik legnagyobb erőssége a történetnek, hogy ezzel a két narratívával játszik, és bár az elkövető és az áldozat nézőpontja is megjelenik benne, nem az övék a főszerep, hanem ez valójában az ügyvéd és a feleség története.

Nem a tettes-áldozat könnyebb utat választja a szerző, hanem az érintettekét.

Időközben arra is fény derül, hogy nemcsak egy egyszerű munkahelyi viszony miatt érdekes a kirobbant ügy, hanem azért is, mert az egykori szerető, Olivia erőszakkal is vádolja a politikust. Az eset ráadásul a Fehér Ház liftjében zajlott le. A vád és a védelem folyamatosan e körül a jelenet forog (a sorozatban sokszor a kameraállások is): erőszak volt-e? Volt-e beleegyezés vagy sem? Fekete vagy fehér-e a történet? És mi van, ha szürke? Hol van a beleegyezés határa, mikortól számít nemnek a nem? A „ne itt” az egy nem? És az esküdtszéket a politikus nem csupán pozíciójával és sármjával győzheti meg, hanem azzal is, hogy láthatóan tényleg nincsen tudatában, fel sem merült benne az, hogy erőszakot követett el. Az objektivitás, amelynek a jogi közeg teret enged és az igazság, amelyik Kate és Sophie bejárt útja végén várja a nézőt és az olvasót, végül mégis kiadja a teljes képet, ami után nem igazán maradnak bennünk kétségek.

A történet erőssége tehát, hogy nem veszik el az áldozat és az elkövető narratívájában, hanem a közeli érintettek szempontját, motivációit és jelentőségét bontja ki inkább egy egyébként klasszikusnak induló metoo-történetben. Amelyik mindemellett azt is megmutatja, hogy ha sikeres (fehér, nyugati, férfi) politikus vagy, ráadásul a miniszterelnök legjobb barátja, akkor jó eséllyel a jog előtt is egyenlőbb leszel másoknál, még egy nálunk sokkal jobban működő demokráciában is. Megmutatja azt is, hogy ennek a testvériségnek a falai azért repedezni látszanak, amennyiben az érintettek – nem csak az áldozatok – fel merik vállalni érintettségüket és dühüket, és ez előre viszi a mindenkori igazság ügyét.

És persze arra is rávilághíthat, hogy jólétben végül mindig az emberi kapcsolatok lesznek azok, amelyek a legnagyobb tragédiákat okozzák.

Mintha elkerülhetetlen lenne, hogy kihasználjunk másokat, egyedül maradjunk és egymás ellen forduljunk, ha nincs más ellenség. Emiatt nagyon emberi és remekül összerakott a történet, a sorozatban pedig tökéletesen összerakott a setting, Sophie és James outfitjein, otthonán bármeddig ellegeltetnénk a szemünket, Kate parókája és talárja olyan tekintélyt sugároz, amilyen csak egy brit bíróságon elképzelhető. Ami miatt mégis sokszor megbicsaklik a történet, az a sorozatról eddig megjelent kritikákban is feltűnő vélemény, mégpedig a párbeszédek silánysága. A könyvet olvasva azonban felmerül, hogy ez nem a sorozatkészítők hibája. Sarah Vaughan könyve ugyanis leginkább egy jó sztori, amiben bár nem sematikusak a karakterek, mégsem tudnak igazán fejlődni. Motivációik nem a tetteikből derülnek ki, nem is párbeszédekből, hanem sokszor elvágólagos gondolataikon keresztül, amit viszont nem ők fogalmaznak meg, hanem az elbeszélő.

Hiányérzete maradhat az olvasónak a szöveg minősége miatt és ezért nem tud talán a sorozat sem több lenni skatulyából előhúzott szereplők állóképénél.

Mert bár megpiszkálja a #metoo-kérdést, felrajzol értelmezési lehetőségeket, rázoomol erre vagy arra a részletre, hogy aztán három lépés távolságból megnézhessük a teljes képet; elmondhassuk, hogy a bűn végül sosem marad büntetlenül, még akkor sem, ha nem derül ki; hogy nem attól lesz valami botrány, mert megírják az újságok, hanem attól, hogy az erőszak, a visszaélés vagy az agresszió megtörtént – mélyebbre, az emberi lélek rejtelmeibe nem megyünk. A történetvezetés végül is megmarad a bulvárszalagcímek felszínén és ez valószínűleg a sorozatbeli párbeszédek minőségében is visszaköszön. Persze megeshet, hogy nem is kell mélyebbre menni, mert a felszín is épp eléggé felkavaró és egyértelmű.