A Netflix számára Kathleen Jordan showrunner készített sorozatot Giovanni Boccaccio reneszánsz-kori történetgyűjteményéből. Az ihlet tényleg pontosabb kifejezés, mint a feldolgozás, ugyanis ez a változat a külsőségeken túl csak nagyon lazán idézi meg az eredeti Dekameront.
Olyan, mint az eszes lány
Hogy miért hasonlítom a sorozatot a magyar népmeséhez? Mert tényleg úgy lehet a legpontosabban jellemezni, ahogy a lány mondja benne:
hoztam is, meg nem is.
Az eredeti Dekameronból nagyjából csak a kerettörténetet és néhány nevet tartottak meg: nemesek menekülnek egy villába Firenzéből az 1348-ban pusztító pestisjárvány elől. De az, hogy az ott töltött tíz nap alatt aztán különböző szomorú, tanulságos, szerelmes és humoros történetekkel szórakoztatják egymást, egyáltalán nem képezi a sorozat részét. Mindössze az utolsó rész egy rövid jelenetében látunk ilyesmit, azt meg már valójában fölösleges volt beleerőltetni.
Ehelyett a nemesek egy bizonyos Leonardo vikomt meghívására érkeznek a gyönyörű birtok és park közepén álló Villa Santába. A vendégek: Pampinea, a szeszélyes hölgy (nem mellesleg a vikomt jegyese) és hű szolgálója, Misia; Panfilo, a nyaralni vágyó firenzei úr és felesége, a buzgón vallásos Neifile; Tindaro, egy hipochonder, egomán úrfi és orvosa, Dioneo; Filomena, egy férjet kereső, árva úrilány és szolgálója, Licisca. Őket Sirisco, Leonardo intézője és Stratilia, a szakácsnő fogadja – jobb híján, mert a ház ura nincs sehol.
A néző számára hamar kiderül, hogy Leonardót bizony elragadta a pestis, ám ezt az információt eleinte nem sokan tudják.
Akik mégis rájönnek a titokra, igyekeznek a saját malmukra hajtani vele a vizet.
A kártyákat a 28 éves vénlány, Pampinea keveri a legördögibb módon, mivel teljesen kétségbe van esve, hogy mi lesz, ha ez az utolsó szalmaszálat jelentő házasság is meghiúsul.
Szintén felfordulást okoz, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát – de legalábbis nem annyira gazdag. És persze nincs középkori vígjáték bujaság nélkül: az izmos, szűk ruhákat hordó Dioneón több hölgy szeme is megakad. Csakhogy közben gazdája, Tindaro is szerelmi ábrándokat kerget, a szolgák sem bírnak magukkal, és a lehetséges párok száma véges a villában.
Középkori kabaré
Egy ideig folyik a gondtalan mulatozás, mögötte pedig az áskálódás, a cselszövés és az üzekedés, de aztán a dolgok, ahogy lenni szokott, egy idő után komorabb fordulatot vesznek. Fény derül jó néhány ordas hazugságra, aminek a következményeit egyesek kárörvendve figyelik, mások kétségbeesve igyekeznek kiigazítani.
Közben azonban a villa felkelti a járványt túlélő nyomorgók, útonállók és önjelölt seregek figyelmét, és az urak nem sok együttérzésre számíthatnak.
Azzal talán nem árulok el túl nagy titkot, hogy a végére majdnem annyi a halott, mint egy Tarantino-filmben.
Általában nem szoktam nagyon szívemre venni, ha egy irodalmi művet lazán kezel a feldolgozás, és valljuk be, hozzám hasonlóan bizonyára a többség nem igazán emlékszik arra, hogy miről szóltak pontosan Boccaccio történetei. Na de mégis, az volt az egész mű lényege, hogy mesélnek benne, úgyhogy ezzel a szállal azért kezdhettek volna valamit az alkotók.
Pampinea, Misia és Filomena - fotó: Netflix
A szereplők szinte mindannyian eltúlzott karikatúrák, még Stratilia és Licisca a legkevésbé. Egy ideig elég szórakoztató nézni ezeket a magukba belebolondult nemeseket és az őket leckéztető cselédeket. Különösen a minden önreflexiót nélkülöző, magát grandiózus hadvezérnek képzelő, ám nagyon is kisszerű Tindaro jeleneteit kedveltem.
De ennyivel azért nehéz lett volna végigvinni nyolc részt, ezt pedig a forgatókönyvírók is tudták. Úgyhogy a többségüknek
a nevetséges mellett idővel megvillan az emberi(bb) oldala is,
főleg, miután fokozódni kezd a helyzet. Az egyetlen kivétel ez alól Pampinea (a Csajokban Shoshannaként megismert Zosia Mamet játssza), aki egész végig annyira ellenszenves és idegesítő, hogy néha legszívesebben én is kikapartam volna a szemét.
A forgatókönyvet elég egyenlőtlennek éreztem. Pár részig jól elszórakoztatott a történet, de aztán a közepe táján kissé leült, elkezdtem unni a hölgyek és urak vergődését. Majd ahogy az utolsó három részben egyre magasabb fokozatra kapcsolt a dráma, visszatért az izgalom.
Panfilo, Misia, Tindaro és Sirisco harci készültségben - fotó: Netflix
A sorozatot tényleg Olaszországban forgatták. Tetszett a díszlet és a jelmezek is, de nem voltak annyira komolyan véve, mintha a Dekameron egy nagy költségvetésű hollywoodi film lett volna. Azért nem zavart, amikor például észrevettem, hogy dekorszalagból van hajtva valamelyik pompásnak szánt fejdísz, mert
maguk a karakterek is komolyan vehetetlenek.
És a rajzolt patkányoktól hemzsegő, így aztán se nem rémisztő, se nem undorító animációs főcím az egyik legjobb, amit az utóbbi időben láttam.
Minden humora ellenére közepesnek mondanám a sorozatot. Szó sincs arról, hogy nézhetetlen lenne, de ha valaki tartalmasabb időtöltésre vágyik, akkor több értelme van Boccaccio Dekameronját lapozgatni.
Fotók: Netflix
