Középkori kódex több száz oldalnyi illusztrált szöveggel – az egyetlen bökkenő, hogy az elmúlt évszázadok próbálkozásai után sem tudjuk megfejteni a titokzatos írásjeleket.
A 15. századi Voynich-kézirat – amelyről legutóbb Vámos Miklós Hattyúk dala című regényének kapcsán írtunk – azóta foglalkoztatja tudósok és gyűjtők fantáziáját, hogy II. Rudolf német-római császár és magyar király 600 arany dukátért megvette a 16. század végén. Vajon valaha fény derül a titokzatos mű tartalmára?
Egy ismeretlen nyelv nyomában
A 240 oldalból álló kéziratot botanikai, asztronómiai és asztrológiai ábrák,
fürdőző nőkről készült képek és gyógyszerészeti diagramok díszítik,
valamint csillagokkal jelölt szövegrészletek, amit egyes hozzáértők receptként értelmeznek.
A szöveget ismeretlen írásjelekkel, egy eddig beazonosítatlan nyelven írták, melyet a kutatók jobb híján voynichinek neveztek el későbbi tulajdonosa után.
Bár többen megkísérelték, hogy a voynichi betűket megfeleltessék a latin ábécének,
egészen eddig senki sem járt sikerrel – és megtörténhet, hogy ezzel a megközelítéssel soha nem is fog.
A kézirat útja
A Voynich-kézirat útjáról mindazonáltal pontos adataink vannak: II. Rudolf egy John Dee névre hallgató angol asztrológustól vette, abban a hitben, hogy a filozófus Roger Bacon művét szerezte meg.
Halála után a császár orvosára, Jacobus Sinapiusra hagyta a művet – Sinapius kézjegye fellelhető az egyik oldalon –, onnan pedig Georg Barsch régiséggyűjtőhöz került. Barsch után a tudós Johannes Marcus Marci, majd a német polihisztor Anthansius Kircher lett a kódex tulajdonosa, ez utóbbi küldte el a Collegio Romanónak, aminek következtében a kézirat több mint 200 évig Rómában maradt.
Wilfred M. Voynich lengyel-amerikai könyvárus, akinek a nevét a mai napig viseli a kézirat, 1912-ben jutott hozzá a műhöz.
Mikor hét évvel később az Egyesült Államokba költözött, abban reménykedett, hogy jó pénzért képes lesz megválni kincsétől, azonban sehogy sem tudta bizonyítani, hogy nem hamisítvánnyal kereskedik. Voynich nekilátott hát, hogy megfejtse a könyv tartalmát – és bár próbálkozásai sikertelenek maradtak, az FBI érdeklődését felkeltették, és a kereskedőt kémkedés gyanúja miatt kivizsgálták.
Voynich 1931-ben bekövetkezett halála után felesége, Ethel, majd titkára, Anne Nill kapta meg a kódexet. Nilltől 1962-ben vette meg egy osztrák könyvkereskedő, H. P. Kraus, aki hét évvel később
a Yale Egyetem Beinecke Könyvtárának adta – a kézirat jelenleg is itt található.
Megannyi elmélet
A kézirat érthető módon továbbra sem hagyja nyugodni a kutatókat – vagy, ami azt illeti, a szélesebb nyilvánosság tagjait, akik a Redditen láttak neki a rejtély megoldásának.
2019-ben három új tudományos elmélet is napvilágot látott:
az antropológus Tim King úgy véli, hogy a kódex egy latin dialektust örökít meg,
és egy elveszett római gyorsírással írták, míg Gerard Cheshire, több természettudományos könyv szerzője amellett érvelt, hogy a voynichi különböző nyelvek keveréke – ez utóbbi elméletet azonban többen is megtámadták, így a Bristoli Egyetem rövid időn belül visszavonta a cikket. Végezetül az informatikus Torstenn Timm Andreas Schinnerrel közösen ír tanulmányában felvetette, hogy a kézirat véletlenszerű, értelmetlen írásjelek sorozatából áll, és
valójában nem más, mint egy középkori tréfa.
Ha valóban egy középkori tréfamester áll a rejtély mögött, reméljük, bárhol is van, jót mulat azon, hogy 600 év elteltével még mindig komolyan veszik mesteri halandzsáját. Annyi mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a Voynich-kézirat nem újkori hamisítvány: mind az elkészítéséhez használt borjúbőrt, mind a tintát megvizsgálták, és bizonyíthatóan a 15. század első évtizedeiből származnak.
Nyitókép: Pexels
A Voynich-kéziratról készült képek: Wikimédia
(ArtNet)
