Keresztes Balázs hat éve alapította a Négy Fal Között Olvasókör ismeretterjesztő YouTube-csatornát, ahol a videóiban a világirodalom klasszikusait – Shakespeare, Kafka, Austen, Bulgakov, Plath stb. – népszerűsíti és látja el magyarázatokkal. 2024-ben határozta el, hogy egy mesterkurzus keretében fedi fel az olvasóknak James Joyce regénye, az Ulysses szépségeit, amelyben
„a családi drámák, a filozófiai okfejtések egy lapon szerepelnek a szexuális fantáziákkal, az altesti folyamatok leírásával vagy éppen a disznó viccekkel”.
Az Ulysses Mesterkurzusban Keresztes lépésről lépésre bemutatja, hogyan lehet kibogozni és megfejteni ezt a hírhedten komplex modern szöveget. Mind a 18 fejezethez (vagyis, ahogy Joyce nevezte, epizódhoz) készített egy részletes, elemző videót, amelyben szövegrészről szövegrészre halad, és olvasás közben tudatosítja a fontosabb utalásokat, ismerteti a releváns kontextust vagy segít kibogozni, hol csúszik át a leírás tudatfolyammá.
Egy másik tudatállapot
Eddig azok közé az olvasók közé tartoztam, akiket elrettentett ez szöveg. Akik hősiesen próbálkoztak vele, de aztán feladták. Akik azért imádkoztak, hogy nehogy ezt a tételt húzzák a vizsgán, és egyáltalán ne is kerüljön szóba Joyce neve, mert a szöveg olyan megfejthetetlen volt a számomra, mintha idegen nyelven írták volna.
Aztán belenéztem a mesterkurzus első részeibe és rájöttem, hogy az Ulysses egy hatalmas irodalmi „trip”, ami után többé már nem tudok ugyanúgy nézni egyetlen szövegre sem.
Beharangozó videójában Keresztes azt mondja a regényről, hogy ez nem más, mint „egy végtelen szöveglabirintus, ahol minden egyes szó lehet egy rejtett utalás, és minden egyes félmondat hálózatba van kötve a szöveg bármelyik más random pontjával”. És ez az, ami miatt az Ulyssest olvasni egy másik tudatállapot, ahol minden mondat kinyit egy másik dimenziót. Szinte minden mondattal meg kell küzdeni, de olyan, mint edzőterembe vinni az agyamat egy fárasztó nap után.
Az irodalomtörténésszel a kurzus születéséről, a kihívásokról és arról beszélgettünk, hogy miért teszi Joyce szövege függővé az embert.
Mi adta az ihletet, hogy elkezdd az Ulysses Mesterkurzust, és megoszd az olvasókkal az Ulysses „titkait”?
A videóimban olyan klasszikus műveket szoktam bemutatni, amelyek ismertek, népszerűek, és amelyeket sokan szeretnének már régóta elolvasni, de csak porosodnak a könyvespolcon. A „leghírhedtebbek”, Kafka, Dosztojevszkij, Woolf, Beckett után adta magát, hogy előbb-utóbb kezdenem kell valamit az Ulysses-szel is. Csak idő és elszántság kérdése volt.
Másrészről lassan négy éve interaktív olvasóköröket is tartok, személyesen Budapesten, illetve párhuzamosan online. Itt kialakult egy elszánt csapat, akiknek semmi sem elég nagy kihívás, és akik egy ideje szerették volna a fejszéjüket valami nagy fába vágni. Nekem meg nem kell sok biztatás ahhoz, hogy valami őrültségre adjam a fejem. Persze feltettem magamnak a kérdést:
fel vagyok-e készülve arra, hogy ebbe belerángassak gyanútlan, jóravaló embereket?
Az olvasókörben tárgyalt könyvekről jó esetben utólag készítek népszerűsítő, ismertető videót a YouTube-ra, de az Ulysses esetében jól látszott, hogy egyetlen videó nem tudja lefedni ezt a bonyolult remekművet. Másrészt lehet az Ulysses-ről általánosságban beszélni, de a lényeg a szöveg szintjén történik, ott, ahol az ember mondatról mondatra fejti fel a rejtett utalásokat. Világos volt: ezt csakis egy hosszú sorozatban tudom megvalósítani, ahol fejezetről fejezetre kommentálom a regényt. Szerettem volna megmutatni azt, hogy ez a könyv nemcsak egy nagyon bonyolult, nagyon „melós” olvasmány, ami elrettent, hanem azt is, hogy egyben egy hatalmas játék. Ami lehet, hogy sok időt vesz igénybe, de ha valaki belekezd egy sorozatba a Netflixen vagy egy videojátékba, az ugyanúgy elvesz egy csomó időt.
Hányszor olvastad végig a regényt?
Az elejétől a végéig háromszor vagy négyszer biztosan. Angolul, fordításban, hangoskönyvben. De az Ulysses lényege éppen az, hogy éppen ez az „elejétől a végéig” válik relatívvá: az ember elvész az egyes fejezetekben, alámerül a szövegóceánban. Volt olyan fejezet, amit tízszer olvastam el, mert olyan bonyolult volt, és volt olyan, ahol mondatról mondatra vetettem össze a kommentárral.
A Mesterkurzus bevezetőjében szóba kerül egy anekdota: Szerb Antal szerint az Ulysses valószínűleg egy hatalmas blöff volt – amit aligha róhatunk fel neki, hiszen mi is arra a könyvtárnyi elemzésre és szakirodalomra támaszkodunk, ami az elmúlt 100 évben született a regényről. Szerinted mi az a leggyakoribb félreértés, amivel közelítünk ehhez a regényhez?
Szerb Antal azt mondta, hogy valószínűleg sosem fogjuk tudni eldönteni, hogy blöff-e vagy sem. Száz év elteltével nyugodtan kimondhatjuk: nem blöff. A legnagyobb félreértés az, hogy a Ulyssesnek nincs semmi értelme, semmi átfogó kompozíciója. Az Ulysses-szel való találkozás nagyon sok mindenre megtanítja az olvasót, mert ugyanazzal a dilemmával szembesít, mint a legtöbb modern műalkotás – egy Picasso-, egy Dalí- vagy egy Pollock-festmény –
hogy akkor ez csak egy blöff, vagy tényleges műalkotás? És mit tartunk egyáltalán műalkotásnak?
Az Ulysses-nél az a nagyon zavarba ejtő – és ez különösen igaz volt az 1922-es megjelenése idején –, hogy azok az olvasási rutinok, amelyeket a modern irodalom megjelenése előtt elsajátítottak az olvasók, itt nem alkalmazhatók problémamentesen. Elsőre rávágjuk, hogy ez őrültség, de ha megtanuljuk ennek az őrültségnek a saját belső logikáját, akkor onnantól kezdve minden a helyére kerül, és ami káosznak látszott, öntörvényűségként tárul fel. Az Ulysses, mint minden modern műalkotás (pontosabban: minden úttörő, eredeti műalkotás), megteremti a saját olvasási szabályait.
Arról is beszélsz a bevezetőben, hogy az Ulysses azért is nagyon fontos, megtanít olvasni. Hogyan teszi ezt?
Ahhoz, hogy értsük az Ulysses-t, meg kell tanulnunk látni magát a struktúrát. Minden azzal kezdődik, hogy tudatosítsuk: a regény minden egyes fejezete nagyobb mértékben az Odüsszeia, kisebb mértékben a Hamlet újraírása, paródiája. Ezért nem árt, ha ismerjük ezeket a műveket. Például a regény első jelenete – amelyben három fiatalember, két ír és egy angol játékos, de feszültségektől nem mentes viszonyát látjuk kibontakozni a dublini öbölben – máris egy rájátszás az Odüsszeia nyitányára, ahol a kérők befészkelték magukat Odüsszeusz házába. De egyben utalás a Hamlet elejére is, ahol Claudius elorozta a koronát a bátyjától, Hamlet apjától. Ha ezt összeraktuk, máris világos lesz az alapszituáció: hogy Stephen Dedalus egyrészt a regény Hamletje és Télemakhosza; hogy hogyan viszonyulnak az írek az elnyomó angolokhoz; hogy innen hiányzik egy szuverén uralkodó, egy apa, egy Odüsszeusz. És máris megyünk belefé a nyúl üregébe.
Az Ulysses rákényszerít arra, hogy ne csak azt lássuk, ami a színpadon történik, hanem azt is, ami mögötte van. Ne csak a sorokat, hanem a sorok között is olvassunk. Ha ezt megtanuljuk, ezt onnantól kezdve minden más könyvre tudjuk alkalmazni. A 21. századból nézve könnyebb a dolgunk: már nagyon sok olyan szerzőt olvastunk, aki Joyce köpönyegéből bújt ki.
Ha már olvastunk Faulknert, Woolfot, Esterházyt, Pynchont, Bolañót, David Foster Wallace-t, akkor már sok fogás ismerős lesz.
És persze mindeközben magunkat is olvassuk. Nekünk, magyaroknak van egy előnyünk: a történelmünk nagyon hasonlít az írekéhez. A főszereplő, Stephen Dedalus szereti Írországot a maga módján, de el is akar onnan szabadulni, mert Joyce fő metaforája szerint Írország a bénultság, a paralízis az országa, ahol semmi nem történik, semmi nem fejlődik. Ez nekünk, magyaroknak nagyon is ismerős.
Az első fejezet után sem lélegezhetünk fel, hogy oké, akkor már megvan, hogyan kell olvasnunk ezt a szöveget, a másodikban azt érezzük, hogy kezdhetjük elölről.
Igen, még ha nem is teljesen előről. Joyce minden fejezetben más technikával próbálkozott, minden fejezetben behozott valami újítást. De minden fokozatosan történik. Az első fejezetben nyomokban megjelenik a tudatfolyam-technika, a másodikban erősödik a jelenléte, a harmadikban teljesen eluralkodik a szövegen. Itt Joyce azt mondja, hogy rendben van, akkor ezzel már megvagyok, tudatfolyam pipa, ideje kitalálni valami újat. És a negyedik fejezetben elkezdni mesélni a történetet egy másik szereplő nézőpontjából. A játék, az újítás ízére menet közben érzett rá: minden fejezet egy új technika, egy új szimbólumrendszer, egy új, önálló világ.
Van drámai dialógusokban megírt fejezet, van stílusparódia, van belső monológ és van olyan, amelyből teljes egészében hiányoznak az írásjelek.
Azt szoktam mondani, hogy az Ulysses olyan, mint egy jó tankönyv. Megtanít valamire az egyik fejezetben, és a következő fejezetben már adottnak veszi, hogy az olvasó elsajátította az „előző leckét”. Onnantól egyrészt ismétlünk, gyakorlunk, másrészt új leckével ismerkedünk. És ez nagyon meghálálja magát: ami az elején még nehéznek tűnt, az a végére már a kisujjunkban van.
2012-ben újra lefordították a regényt. Miért volt erre szükség?
Egy szépirodalmi mű lefordítása két fő kihívás elé állítja a fordítót. A fordítás egyrészt legyen lehetőleg pontos, hű az eredetihez, másrészt legyen önálló műalkotás abban az értelemben, hogy a fordított szöveg is éljen, lélegezzen, „működjön” irodalmi szövegként. Az Ulysses-nél ehhez jön még hozzá, hogy Joyce egy egész gondolatrendszert, egy egész logikai játékot rakott össze ebben a könyvben, ami tele van külső utalásokkal, egyrészt irodalmi művekre, Shakespeare-re, Homéroszra, az ír történelemre, a korabeli politikára, és a századelős Dublin kocsmáiban általánosan ismert szlogenekre. De előkerülnek itt reklámszövegek, népdalok vagy termékek használati utasításai is.
Ráadásul az egész regény úgy van megírva, hogy van egy belső utalásrendszere is, ahol minden mindennel összefügg. Joyce ellő egy poént, aztán több száz oldallal később újra előveszi és csavar rajta egyet. Vagy kettőt. Egyetlen ember nem is tudja fejben tartani ezt az egészet, ezért vannak segédkönyvek, ezért van a Joyce Project, a szöveg kommentált online kiadása, ami linkekkel segít megfejteni, hogy mi mire utal.
Ez ebben a formában nem állt rendelkezésére Szentkuthy Miklósnak, amikor elkészítette a regény 1974-es fordítását. Igyekezett visszaadni Joyce szövegét, és rendes, tisztességes íróként kitalált egy csomó kreatív nyelvi megoldást, amelyek egy részét még az új fordításba is átmentették, de ő nem látta át az egész építményt. Az új fordítói csapat (Gula Marianna, Szolláth Dávid, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán) már rengeteg szakkönyvből, segédanyagból tudott dolgozni. Vagy ha elakadtak, fel tudták hívni a zürichi Joyce Intézetet.
Van személyes kedvenc epizódod?
Mindig más, mindig az aktuális. Irodalmárként hatalmas kaland a tizennegyedik, a Napisten marhái című epizód, amelyben
a szöveg szinte oldalanként stílust vált, és közben végigmegyünk az angol prózairodalom teljes történetén.
Leopold Bloom besétál a kórházba, hogy meglátogassa a szülészeti osztályon vajúdó nőismerősét, majd leragad a váróteremben összegyűlt férfitársaságnál, akik végig disznó viccekkel múlatják az időt (Homérosz-párhuzam: Odüsszeusz emberei megszentségtelenítik Héliosz teheneit, vagyis vétkeznek a termékenység, az anyaság szentsége ellen). A most divatos „anyairodalom” rajongóinak kötelező olvasmány ez a fejezet.
Ami érdekesebb, hogy közben a szöveg folyamatosan változtatja az alakját. A latinos irodalomtól az egyházi szövegek és a lovagregények nyelvén át eljutunk például Defoe naplószerű utazási irodalmáig, majd jönnek a moralisták, a tudományos szövegek, a viktoriánusok, egészen a korai impresszionista stílusig.
Milyenek a visszajelzések? Mit ad a résztvevőknek a közös olvasás és elemzés?
Most legtöbben épp azzal keresnek, hogy intézzem el, hogy újranyomják a regényt, mert jelenleg nem kapható a boltokban. Erre nincs ráhatásom, de remélhetőleg a kiadók is kapcsolnak, hogy a mesterkurzus hatására (?) van itt egy megnövekedett kereslet.
Szerencsére elég sokan jelezték vissza a kialakuló addikciójukat. Olyanok kezdték el olvasni a regényt, akik sokáig féltek tőle, és nem mertek hozzányúlni a polcukon régóta porosodó példányhoz. A legnagyobb öröm azt hallani, hogy nemcsak értik, amit olvasnak, hanem élvezik is. Minden, amit csinálok, elsősorban a saját olvasási szenvedélyem és a szépirodalomban lelt örömöm másokkal való megosztásának kísérlete, szóval boldog vagyok, amikor a visszajelzésekből látom, hogy másoknak is „leesik”, hogy ez jó dolog.
Mit üzennél azoknak, akik félnek belevágni ebbe a könyvbe?
Az Ulysses olvasásának az egyik legnagyobb akadálya ugyanaz a hiba, amit a többi irodalmi klasszikusnál is rendre elkövetünk: egyszerűen túlgondoljuk, túlizguljuk. Nem kell minden utalást ismernünk, minden részletet értenünk. Ami kell, arra ott vannak a segédkönyvek. Amennyi kommentár szükséges ahhoz, hogy eligazodjunk ebben a szöveglabirintusban, azt beledolgoztam ebbe a közel negyven órás videóanyagba, de remélhetőleg ez sem hangzik túl ijesztőn: lépésről lépésre, fejezetről fejezetre, videóról videóra szépen végig tudjuk rágni magunkat az egészen. Odüsszeusz sem két nap alatt ért haza. Meg hát amúgy is: a lényeg, a kaland az odakinn van a tengeren.
Nyitókép: Szimon Ágnes Nóra
