Szülőségről és alkotásról szóló podcastunk második évadának vendégei eddig Nyáry Krisztián, Gyurkó Szilvia, Gryllus Dorka és édesanyja, Kőváry Katalin, valamint Cseke Eszter és S. Takács András voltak. Ott Anna ezúttal Réz Anna filozófust kérdezte a szülővé válásról, a gyereknevelési könyvek által támasztott elvárásokról, bűntudatról, és arról, hogy mit vár el a társadalom egy anyától, és mit egy apától.
Amikor még nem figyeltük a gyerek minden rezdülését
„Nekem az maradt meg, hogy nagyon sokat mentem velük” – emlékezett vissza Réz Anna arra, hogy gyerekként a szülei majdnem mindenhova vitték magukkal, bulikba, fogadásokra, sajtóvetítésekre. Réz András filmesztéta és Vándor Ágnes lányaként mozgalmas kislánykora volt.
„Ez egy nagyon szabad közeg volt. A gyerekkoromnak az a része, amire már jól emlékszem, a rendszerváltás utáni évekre esik, az amúgy is egy ilyen nyüzsgő, felszabadult időszak volt. Ment az állandó pörgés. Nyilván voltak a szüleimnek olyan projektjei, amikre nem láttam rá, de nagyon sok mindenre igen, és olyan életet éltek, amilyet én is most, ahol a munka és a magánélet nem vált el szervesen egymástól” – magyarázta.
De vajon lehet-e ma is ilyen szabadon gyerekeket nevelni? Réz Anna szerint már nem lehet visszamenni abba az időbe, amikor a szülők agya állandóan nem azon járt, hogy a gyerekük éppen hogy érzi magát.
„Biztos vagyok benne, hogy ezt nem tudták volna így csinálni velem, ha folyamatosan érdekli őket az, hogy vajon unatkozom-e, mikor vagyok szomjas vagy éhes.
Nem arról van szó, hogy csak úgy felelőtlenül valahova lecsaptak, aztán elfelejtettek, de hittek benne, hogy majd valahogy feltalálom magam
– fejtette ki.
Neki már két gyereke van, ő azért sem viszi őket mindenhova magával, nagyobb a kockázata, hogy ketten „szétkapják a házat”, míg egy egyke kislány képes csendben rajzolgatni akár hosszabb ideig is.
„Nyugodtan legyek tiszteletlen”
Gyerekkorában azt is megtanulta, hogy nem biztos, hogy egy felnőttnek mindig igaza van, ami később, filozófusként kifejezetten jól jött neki, mert megértette, hogy bárkivel lehet vitatkozni, mi több, kell is.
Volt emlékem arról, hogy a dolgokat nem kell rettenetesen komolyan venni.
Mi voltunk az a család, akik nagyon sokszor elkéstek az oviból, és nagyon jól viselték azt, sőt mondhatni tanítva voltam arra, hogy nyugodtan legyek tiszteletlen. Most már van bennem valamilyen eredendő tisztelet, de gyerekkoromban egyáltalán nem volt, és ez semmifajta problémát nem jelentett a szüleim szemében. (...) Ilyen alapvető protokolláris dolgokat valamennyire elvártak, de nem alapvető az, hogy ha nekem egy felnőtt mond valamit, akkor az biztos úgy van.”
Azon, hogy valamikor anya lesz, nem gondolkodott túl sokat. „El tudok képzelni számtalan nagyon közeli lehetséges világot, amiben nem vállaltam volna gyereket, de amikor úgy gondoltam, hogy nagyjából minden feltétel adott, akkor egyszerűen azt mondtuk, hogy vágjunk bele. (...) Azt hiszem, hogy ha sokkal többet töprengtem volna, akkor valószínűleg kitöprengem magam a gyerekvállalásból”, jegyezte meg.
Ezért szintén filozófus és irodalomkritikus párjával azon sem gondolkodtak sokat, hogy anyagilag fel vannak-e készülve a gyerekvállalásra: „Nem volt semmi hatásvizsgálat, kockázatelemzés, de menet közben nyilván meghoztuk a magunk kompromisszumait.”
A bűntudat és a túlpszichológizálás
Réz Anna filozófus a Mardos című könyvében külön fejezetet szentel az anyai bűntudatnak, ami sok kismamának nyújt kapaszkodót a szülés utáni hónapokban.
„A bűntudat egy nagyon jól eladható érzelem, erről is sok szó esik a Mardosban, hogy valójában inkább az a baj, ha például nem érzel bűntudatot a klímaválság miatt. (...) Van ebben valami gyerekes is: ahelyett, hogy azon gondolkoznál, hogyan oldj meg egy helyzetet, csak nyávogsz, hogy mennyire rossz neked. (...) A bűntudat dömpingben is azt hiszem, van valami nárcisztikus: vállalom, hogy e tekintetben a részese vagyok, de közben nagyon sokszor azt érzem, hogy ez nevetséges, nem vállalhatok felelősséget a klímakatasztrófáért, és röhejes, hogy ezt kéri tőlem valaki. Nem vállalhatok felelősséget azért sem, hogy egy olyan országban, amiben jelenleg élünk, a gyerekem végül boldog felnőtt lesz-e.
Hogyan tudnék erre garanciát vállalni, amikor az ő boldogságát annyi minden fogja befolyásolni, amire nekem nincs befolyásom?
– fogalmazott.
A podcastban Ott Anna hosszan kérdezte vendégét arról is, hogy miért foglalkoztatja a mai szülőket sokkal jobban a bűntudat kérdése, és miért tartanak sokkal jobban attól, hogy tetteikkel kárt tesznek a gyerek lelkivilágában. Egyebek mellett felmerült, hogy a mai családok sokkal inkább izoláltabbá váltak, mint a korábbi generációk esetében, ahol még az volt a mondás, hogy egy teljes falu kell a gyerekneveléshez. Szétesett a közösségi háló, megrendült a bizalom, hogy ha valami történik, mások megtartanak.
„A másik dolog, amit sokat boncolgatok a könyvben is, hogy sokkal jellemzőbb ma az élet nagyon durva átpszichologizálása, mint amikor mi voltunk gyerekek. (...) Ha mindent ilyen pszichológiai terminusokban kezdesz el értékelni, és folyamatosan azt a kérdést teszed fel, hogy mi az, ami a gyereknek kényelmetlen, akkor hirtelen rá fogsz jönni arra, amiről szerintem mindannyiunknak van tapasztalatunk, hogy nem egy annyira végtelenül vidám dolog gyereknek lenni. Valószínűleg a legtöbben fel tudunk idézni számtalan helyzetet, amikor megbántottak, amikor szomorúak voltunk, unatkoztunk vagy végtelenül mérgesek voltunk.
Hogyha elhiszed, hogy ez mind probléma, akkor hirtelen nagyon sok dolgod lesz.”
Megtanulni az arányos reakciókat
Szerinte az ő generációját nevelő szülőknek eszébe sem jutott, hogy minden kellemetlen lelkiállapottól megvédjék a gyerekeket. „A felnövés arról is szól, hogy megtanulod, hogy a társadalmadban mik az arányos reakciók: megtanítod a gyerekednek a reakcióiddal azt, hogy mennyit hajlandó ez a világ, amiben ő él, foglalkozni azzal, hogy ő mondjuk éhes. (...) Ha ezt nem tanítod meg, akkor tényleg nagyon elveszettek lesznek, vagy
tényleg elképzelhető, hogy fel fog nőni egy olyan nemzedék, amelyiknek meggyőződése lesz, hogy valójában neki joga lenne ahhoz, hogy az egész közösség foglalkozzon az ő éhségével.”
Réz Anna beszélt arról is, hogy kettős mérce van a társadalomban a tekintetben, hogy mit várunk el egy anyától, és mit egy apától: „Ha egy apa bármit csinál, dicséretre méltó, miközben ha az anya az ezer bármiből valamelyikben gyengébb vagy elbukik, az már ok a kritikára.”
A gyereknevelés minden nehézsége mellett viszont nem szabad elfelejteni meglelni az örömöt is: a kisgyerekes anyukáknak azt üzente, semmilyen nehéznek tűnő állapot nem tart örökké. Utólag azt kívánja, ha erre ő is többet gondolt volna az első években.
A podcastot meghallgathatod Spotifyon, YouTube-on és PodBeanen.
Ha megosztanád gondolataid, kérdéseid, tapasztalataid, történeted a podcastsorozatban felmerülő témákkal kapcsolatban, írj nekünk az eztsenkinemmondta@konyvesmagazin.hu e-mail címre!
