Hol kezdődök én, és hol érsz véget te? Mit jelent az érintkezés és a távolság a hétköznapi funkciókon kívül? Felfogható-e úgy a gyengédség, mint élettelen tárgyak egymásutáni használata? Zilahi Anna 2017-es A bálna nem motívum című debütáló kötete után most a mindennapi érzékelés és az intimitás felé fordul Gyengédség című verseskötetében.
A megismerés és érzékelés ugyanis tele van közvetítő elemekkel, ami akár lehet egy előítélet, de lehet egy élettelen tárgy vagy egy közvetítő személy is. Zilahi empatikus humorral, könnyed játékossággal és filozófikus komolysággal járja körbe azt a szerteágazó természeti rendszert, amelynek az ember nem uralkodója, hanem részese.
Zilahi Anna: Gyengédség (részlet)
Csont
I.
Aki a megcsontosodástól fél,
még sosem merte kitapintani
a csont hiányát. Odanyúl, de megijed,
és visszarántja ujjait az ököl biztonsága.
Ahol ijesztő a domb,
ott mélynyomó a völgy. Akusztikája
túl széttartó,
hogy igazságát hallassa csak egyszer is.
Mégsem elég bizodalmas otthonunk a test.
Szinesztetikus áthallásaiban nincs egyetlen
képzavar, amelyben megkapaszkodhatna
a vágy. A spirál mint természeti forma szégyene
a hallójárat. Csak tennék meg a zsírok,
hogy a tilalom nyelvét távol tartják.
De a néma ige is
lecsusszan a fül
csigalépcsején.
II.
Aki a felcsatolható segédeszközök
polcai közt barangol, vajon szimpatizál-e a golyóstollal,
s megjelöl-e önmagával?
Megérti-e a csont hiányát? Golyóstoll.
Létezik ez a szó,
vagy most találom ki? A hiányzó csont
fantomlüktetésébe
alszik bele, aki utolsó
ébrenléti erejével még felkiált:
hogyan legyen nő az,
aki nem lehet férfi?
Felcsatolás. Siklik és csúszik. Esküszöm,
nincs bennem irigység.
A golyóstoll parányi görgője teljes
önmegadással hordja fel a legrosszabb
szókapcsolatokat. Nem a hiány,
a meghosszabbodás kényszere fáj.
Mert nem maradhat csonka,
ki golyóstollat állít termékenysége helyére.
III.
Mindent odadobnék a vasárnapi ebédért.
Hogy valaki nekem húslevest főzzön,
és a nyelvemen még egyszer
előre s hátra göröghessen
a csigatészta
kéjesen.
Empire
Szőcs Petrával egy felhőkarcoló
éttermében ülünk, egymással szemben.
Rajtunk kívül senki, pincérek sincsenek.
Art deco díszleteket kerít körénk
a képzeletem a századik emeletre, valójában
nem látni semmit kivehetően.
Lentről az alvó nagyváros fényei:
az állandó készenlét tejútrendszere.
Laptopjainkba merülve dolgozunk
a sötétben nagyon fontos szövegeinken.
Arcunkat a képernyő éppenhogy
megvilágítja. Odakint egyszeriben felizzik
az ég, hirtelen kivilágosodik. Beletelik
néhány pillanatba, hogy felfogjuk,
s mire kinézünk az üvegfalon, majd egymásra,
már újra sötét van. Belenézünk
egymás laptopfényben fürdő tekintetébe.
Nincsenek válaszaink. Érezzük,
hogy ezután semmi sem lesz úgy,
mint ahogy eddig volt.
Fotó: Facebook / Misota Dániel / Magvető Kiadó
