Gyönyörű természeti képekkel mesél a tél szépségéről Szabó Magda Január című verse, amely azt mutatja meg, hogyan rajzolja át a tájat a jég és a fagy. A vers sorra veszi a természetbeli változásokat, a vizeket említi először, amelyeket elsőként kebelez be a tél, meg is személyesíti, emberi tulajdonságokkal ruházza fel őket: a tó türelmesként, a patak viszont engedetlenként tűnik fel.
Szabó Magda erős képekkel festi fel, hogyan szabja át a világ látványát a januári időjárás. A hegy alját levágja a köd, a csúcsa mintha a semmiben lebegne. A fák üvegessé válnak, mindent betölt a fehérség: „Minden fehér, csakhogy törékeny,/ kemény fehér ez, nem puha.” A tél nem otthonos, nem puha, nem hívogató, sokkal inkább erőszakos (kerget, harap, vág), összességében mégis vidám és játékos a vers kicsengése.
Szabó Magda: Január
A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.
A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin űl a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.
Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.
