2020 különös év volt, amelynek sokan várták a végét, mintha csak maga az évszám lett volna a felelős minden bajért és nehézségért, ami az utóbbi időben történt. Azonban ahogy a tavalyi évben sok minden, úgy a szilveszter is másmilyen volt, mint ahogy azt megszoktuk: bulik, tánc és hangzavar helyett csöndesen, családias légkörben érkezett meg az új év.
Ágh István Újesztendei várakozás című verse is egy ilyen csöndes, befelé forduló szilveszterről és újévről szól. A vers 1998-ban a Mivé lettél című kötetben jelent meg, és bár Ágh István ekkor még csak hatvanéves volt, az időskori költészet érzései, reflexiói jelennek meg benne. A leltárszerű vers azt veszi számba, hogy mi minden lesz más, ahogy változnak az idők, és hogyan alakulnak át az ember várakozásai, ahogy idősödik: „már nem fújom Szilveszter éjjelén, / révült ördögűző, a papírtrombitát, / ám azt se firtatom, hogyan s mitől/ vészeltem át az önpusztító időt”. A vers hangvételében megjelenik egyfajta beletörődés és lenyugvás, az Újesztendei várakozás a sorssal és a mulandósággal való megbékélésről is szól.
Ágh István - Újesztendei várakozás
Megkönnyebbült lélekkel fogadom
a naptári öregkort, ezt is megértem
annyi kétség, baljóslat ellenére,
már nem fújom Szilveszter éjjelén,
révült ördögűző, a papírtrombitát,
ám azt se firtatom, hogyan s mitől
vészeltem át az önpusztító időt,
a heveny és idült bajokat, s miféle
hajlam, kedvező csillagok következtében.
Szibériai temetőben találkoztam
ennyi korai halálra utaló adattal,
túljutottam a dátumokon, ahogy
a toroklobos aggastyán Babitsot
olvasgatva nyúltam a könyvespolcra,
s nemcsak évekre, hónapra, napra is
kiszámoltam, melyikünk mennyit élt,
közben különleges, sajnálattal vegyes
elégültség fogott el, ha már őt is túléltem.
Nem tartom számon, mit írtak a költők
öreg korukban, miféle cseleket
aszaltak a különbéke érdekében,
nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó
mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával,
tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl,
s lopakodik, alattomban terjeszkedik,
lefoglal magának annyit, ahány kiló
vagyok meztelenűl és éhgyomorral.
Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja
utolsó lobbanással rettenetes sötétben,
egyszerre az leszek, amihez nincs közöm,
akár kihúzott, aláejtett fogamhoz,
mert csak a képzelet emléke múlhatatlan,
melyet véletlen hajó usztat fedélzetén
oda, hol minden parttalan, lélekszerű,
mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan,
hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.
