Versterápia: „Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam/ A vészharangot”

„Kilépett medréből a Bánat,/ Elszakította gátját a Betegség,/ Hidakat sodort el a Balszerencse” – írja Reményik Sándor Árvíz című tragikus hangvételű versében. A szöveget nemcsak a közelmúltbeli pusztító áradások és esőzések miatt érezhetjük aktuálisnak, hanem a felfestett hangulat miatt.

Reményik versében az árvíz olyan allegóriává válik, amely elmos, elsodor mindent, ami számít és nem hagy semmilyen kapaszkodót az embernek. Az özönvíz megingatja mindazt, ami eddig stabilnak tűnt, és csak rettegést, nyomort és szomorúságot hagy maga után. A költemény második fele fohászkodásba fordul át, amely az Örökkévaló Árvízi Hajósnak szól. A lírai én azért könyörög, hogy legalább a szeretteit mentse meg a pusztító ártól.

Reményik Sándor: Árvíz

„Árvíz! árvíz!" sikoltják mindenütt
Riasztó hír-harangok.
Amerre nézek: tenger a világ.
Kilépett medréből a Bánat,
Elszakította gátját a Betegség,
Hidakat sodort el a Balszerencse,
A Nincstelenségnek már partja sincs,
A viskók eltűntek, a paloták
Talapzata alámosva inog,
És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.
 

Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
A vészharangot, - hogy vakítsam meg
Nyomorúságra táguló szemem?
Hogyan némítsam el a rettegést
Világban elszórt szeretteimért?
Hogyan markoljam meg a kezüket,
Hogy mentés helyett akaratlanul
Le ne rántsam magammal őket is?
Mert víztől sodort szegény száraz ág,
Tehetetlen gally az én kezem is.
Visz a betegség, tép a balszerencse,
Ragad és eltemet a szomorúság.
 

Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett, -
Ki némelyeket felveszel hajódra,
Ki másokat a mélybe visszalöksz,
Én nem tudom, csak Te tudod, miért -
Ó, vedd fel az én kedveseimet! -
Mindenkit, akinek szívétől
Az én szívemig szálat feszítettél.
Nem tudok én most népekért,
Világokért fohászkodni Tehozzád,
Egyesekért, személyszerint könyörgök:
Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!
Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett -
Ha nem férünk fel ladikodra mind
Tehetetlen, nyomorult emberek:
Ó, vedd fel, akiket én szeretek!

Forrás: Arcanum