1950. januárjában írta Szabó Magda Európa, utolszor című versét, amely a Rákosi-korszak klausztrofób, “szúrós” időszakáról szól. A szöveg tulajdonképpen egyfajta búcsú Európától, egy olyan korban, amelyben Magyarország lezárt Nyugat felé és a Kelet mellett köteleződött el.
Versterápia
Versterápia rovatunkat a járvány elős hulláma alatt indítottuk el, hogy versekkel segítsünk feldolgozni a nehéz időszakot. A rovat a továbbiakban heti egyszer jelentkezik. A korábban megosztott verseket ITT találjátok.
A versben nagyon erős a bezártság motívuma. A magyar föld, amelyet újra benyelt a puszta, kalitkaként, börtönként jelenik meg, amelynek nincsen rés a falában. Végigkíséri a sorokat a kettősség, a megosztottság: az Alpokkal szemben az Urál jelenik meg, Ciceróval szemben Szolimán és Batu kán, a nyugati latin-görög műveltséggel szemben pedig a pogány, konok vadság.
Szabó Magda: Európa, utolszor
Hogy szúr ez a korszak! Hogy fel ne sikoltsak,
eltömi öklöm a számat.
Egy körbe futok, mint a mókusok,
egy óriási kalitkában.
Egy rést, amin át meglát a világ,
meglát, kiemel! De hiába.
Börtön ez a föld, ahol éltem előbb,
és nincsen rés a falában.
Európa, nem én, sem apám, nagyapám,
ezer év vívta ki helyem
szíved közepén, s hagytad, hogy a puszta,
hogy a puszta újra benyeljen.
Honnan valaha a törpe lovak
kiragadtak, kinyúltak utánam.
Fog már az Ural nagy karjaival,
és visszahúzza a lábam.
Nem apám, nagyapám:
Szolimán, Batu kán
a tanú: El sohse hagytunk,
hulltunk elegen, de tapadtunk öleden,
s hulltunkban is itt maradtunk.
Eltűrte pogány, konok koponyánk
hitedet, szelídült a beszédünk,
s mint gyík leveti bőrét, keleti
arcunk nyugatibbra cseréltük.
Még olvad a szó ínyemen, Cicero
szavait még ízleli nyelvem,
s ha a sokszavú föld szólítna néven,
még sikerülne felelnem.
Ha szemem lecsukom, látom a csúcsos
Alpokat, mint a tükörben,
s hogy nyújtják nyakukat, szimatolva nyugat
szagait a démoni szörnyek.
Ám már feledek. Tájat, neveket,
mindennap más adatot
ejtek ki magamból, nem hallom a hangod,
ez az ég, ez az ég alacsony.
Hiába kiáltok, pár év s a világot
elvesztem örökre. Csupán
a föld, az a hű, az a hű egyedül,
mely vágyik már csontom után.
Európa, utolszor buggyan e sok szó:
ki hajdan új fényre bűvölted
Hellasz mosolyát, Titus kapuját,
majd rólam is szórd le a földet.
Már vad szívemet szétmarta Kelet
akkorra és csak ez ének
lesz már, kikiált, de akkor, legalább
holtomban vallj a tiédnek!
(1950. I. 6.)
