„Egyszer megnyugszom és erős leszek” – hangzik el az elhatározás Erdős Renée egyik legszebb versében, amelynek kiindulópontja a zaklatottság. Az intenzív szövegben két dolog kerül szembe egymással: az érzelmek kavalkádjának pozitív oldalán az erő, a nyugalom, a könnyedség és a vidámság áll, míg a másikon a könnyek, a zaklatott álmok és a nehéz vágyak.
A versben két erős motívum is van: fontos szerepet kap az út és az álom toposza is. Ebből arra következtethetünk, hogy a megnyugvás, az időn és téren túli békés szendergés utáni vágy valójában a halálvágyra utal. Erdős Renée mindvégig gyönyörűen lebegteti, hogy egy olyan új életről beszél-e, amelyben a lélekről végre lekerülnek a terhek, vagy a végső nyugalom az, amelyről szó van.
Erdős Renée: Egyszer megnyugszom
Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.
Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.
Szívem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsúl véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér – és rózsalevelet.
Egyszer majd olyan egyedűl leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.
S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen –
Távol a zaklató álmok, a vágy –
S a nagy éjben kialszom hirtelen,
Mint egy ismeretlen, fáradt világ.
