„Egyszer megnyugszom és erős leszek” – hangzik el az elhatározás Erdős Renée egyik legszebb versében, amelynek kiindulópontja a zaklatottság. Az intenzív szövegben két dolog kerül szembe egymással: az érzelmek kavalkádjának pozitív oldalán az erő, a nyugalom, a könnyedség és a vidámság áll, míg a másikon a könnyek, a zaklatott álmok és a nehéz vágyak.

A versben két erős motívum is van: fontos szerepet kap az út és az álom toposza is. Ebből arra következtethetünk, hogy a megnyugvás, az időn és téren túli békés szendergés utáni vágy valójában a halálvágyra utal. Erdős Renée mindvégig gyönyörűen lebegteti, hogy egy olyan új életről beszél-e, amelyben a lélekről végre lekerülnek a terhek, vagy a végső nyugalom az, amelyről szó van.

Erdős Renée: Egyszer megnyugszom

Egyszer megnyugszom és erős leszek

S majd könnytelenül járom az utat.

És tűz, víz, nap, zivatar közepett

Vidáman hordom vándorbatyumat.

Egyszer majd elrepülnek álmaim,

Mint könnyű felhők a vihar után

S zaklatott éjek látomásain

Szendergő lelkem föl nem sír talán.

Szívem falán egyszer majd rést nyitok,

Mert makacsúl véd múlt emlékeket.

S kiszórok onnan minden lim-lomot,

Fakó babér – és rózsalevelet.

Egyszer majd olyan egyedűl leszek,

Hogy elfelejtek időt és napot.

S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,

Miként az űrben bolygó csillagok.

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen –

Távol a zaklató álmok, a vágy –

S a nagy éjben kialszom hirtelen,

Mint egy ismeretlen, fáradt világ.