Alphonse de Lamartine a francia romantika egyik meghatározó költője volt, A tó című verse pedig ennek megfelelően igazi romantikus vers, amelyben a természet képei összefonódnak a szerelem és a mulandóság témájával.
A tó, amely az állandóság szimbóluma, ebben a versben az elmúló, elrohanó idő ellenpontja. A szövegnek erős nosztalgiázós hangulata van, a víz régi emlékeket hív elő, egy nő, egy szerelem, egy intim pillanat múltbeli képei jelennek meg, miközben a lírai én azon bánkódik, hogy miért nem lehet legalább néha megállítani az időt és lehorgonyozni egy-egy boldog pillanatban.
Alphonse de Lamartine: A tó
Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?
Ah tó! Milyen messze már az alig elsuhant év!
Hűs vízed hasztalan várja a drága nőt:
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!
Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.
Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.
S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:
"Állj meg szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!
Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel:
vigyétek napjai sok kínját: aki boldog
azt felejtsétek el.
Még! Még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő:
„ne siess”, mondom az éjnek: s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.
Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut:
elfut, s mi meghalunk!"
Irígy idő lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?
Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?
Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?
Ah tó! zord rengeteg!, barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, ó szép természet, őrizd
emlékét legalább!
Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!
A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!
Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szín és lélek, hadd mondja minden,
hogy: „Szívünk szeretett!"
Fordította: Szabó Lőrinc
