Már több mint másfél hónapja tart a koronavírus-járvány miatti veszélyhelyzet, és mostanra mindenki eléggé elfáradt. Vannak, akik mentálisan jobban viselik a helyzetet, vannak, akik nehezebben; vannak, akiknek több aggódni- és félnivalójuk van, vannak, akiknek kevesebb.Ugyanakkor egyszerre több milliárdan küzdünk a bezártsággal, közben pedig végtelenül magányossá és elszigeteltté váltunk. Ebbe könnyen bele lehet fáradni.
Ezért is jutott eszembe Paul Verlaine verse, a Fáradtság, amely annak idején A romlás virágaiban jelent meg és magyarul Szabó Lőrinc fordításában olvasható. A francia szimbolistáknál állítólag kifejezetten divat volt elfáradni, a költészetüket a bizonytalanná válió világ ihlette, amelyet még az emberi észbe és a fejlődésbe vetett hit sem tudott felemelni. Ebben a versben a hanyatlás szépségét láthatjuk meg. Messzi háborúk jelennek meg benne, magány, szomorúság, és egyfajta végtelen fáradt fásultság, ami nem engedi, hogy érzelmileg alámerüljön az ember a világban zajló harcokba: „Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat/ nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!”
Paul Verlaine: Fáradtság
Georges Courteline-nak
A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak
s a Birodalom únt akrosztikont farag
s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.
A lélek émelyeg, árvasága kínozza.
Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak.
Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat
nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!
Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!
Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?
Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!
Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;
csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;
csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság!
Fordította: Szabó Lőrinc
