Nehéz élethelyzetekben gyakran fordulok a versekhez. Ilyenkor többnyire az mozgat, hogy találjak az emberiség történetében legalább egyvalakit, aki már átélte azt, amit én. A költészet ereje számomra ebben rejlik: amikor rátalálok egy hangulatra vagy érzésre, ami bennem is dolgozik, megnyugszom, mert tudom, nem vagyok egyedül.
Ember vagyok, aki emberi drámák végtelen sorához kapcsolódik.
A költészet az átörökített tudásanyagával oldja a magányt, leírja azt, amire nekünk nincsenek szavaink, képekbe tölti, amit nem tudunk megfogalmazni, és ezzel feloldja a fájdalmunk és a félelmünk körvonalazhatatlanságának feszültségét.
Azt, hogy az irodalom jó hatással van a mentális állapotunkra, kutatások igazolták. A versek képesek csökkenteni a szorongást és a stresszt, és bármikor, még most, a négy fal közé zárva is fordulhatunk hozzájuk. Az irodalomterápia ma már egyre gyakrabban használt módszer, olyan helyzetekben, amikben tehetetlennek érezzük magunkat, mindig érdemes a könyvekhez is fordulni. Éppen ezért a járvány idejére költészeti „gyógyszertárat” nyitottunk. Versterápia című rovatunkban ezentúl olyan verseket osztunk meg veletek, amik kapaszkodót jelenthetnek ebben az időszakban.
Bár a koronavírust nem lehet versekkel gyógyítani, a félelmeink megértésében, a szorongásunk kezelésében segíthet az irodalom, ehhez ajánlunk most verseket.
Ezek a szövegek persze nem a mostani helyzetről szólnak – ellentétben például a Nyáry Krisztián által indított verslavinával, vagy Lackfi János koronavírus-költeményével – viszont (ahogy az egyébként mindig minden művészeti alkotással így van) nagyon könnyen rájuk olvasódnak a jelen kihívásai. A mai nap üzenete Reményik Sándortól származik: „Egyszer talán majd mégis vége lesz”.
Az Egyszer talán majd mégis vége lesz háborús vers. Először Reményik Sándor első, Fagyöngyök című kötetében szerepelt, amely 1918-ban jelent meg, a sorok tehát az első világháborúra vonatkoznak, annak a végében bizakodnak. A vers egy elemi erejű vágyat fejez ki, egy olyan vágyat, ami a mostani helyzetben is biztosan sokakban megfogalmazódik; a régi, normális élethez való visszatérés képe tűnik fel benne. Az erdélyi költő verse megnyugvást ígér: egyszer vége lesz, egyszer megnyugszunk, egyszer visszatalál majd a világ a rendes kerékvágásba.
Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz
És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
A régi hithez, a régi házhoz -
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.
