Nehéz élethelyzetekben gyakran fordulok a versekhez. Ilyenkor többnyire az mozgat, hogy találjak az emberiség történetében legalább egyvalakit, aki már átélte azt, amit én. A költészet ereje számomra ebben rejlik: amikor rátalálok egy hangulatra vagy érzésre, ami bennem is dolgozik, megnyugszom, mert tudom, nem vagyok egyedül.

Ember vagyok, aki emberi drámák végtelen sorához kapcsolódik.

A költészet az átörökített tudásanyagával oldja a magányt, leírja azt, amire nekünk nincsenek szavaink, képekbe tölti, amit nem tudunk megfogalmazni, és ezzel feloldja a fájdalmunk és a félelmünk körvonalazhatatlanságának feszültségét.

Azt, hogy az irodalom jó hatással van a mentális állapotunkra, kutatások igazolták. A versek képesek csökkenteni a szorongást és a stresszt, és bármikor, még most, a négy fal közé zárva is fordulhatunk hozzájuk. Az irodalomterápia ma már egyre gyakrabban használt módszer, olyan helyzetekben, amikben tehetetlennek érezzük magunkat, mindig érdemes a könyvekhez is fordulni. Éppen ezért a járvány idejére költészeti „gyógyszertárat” nyitottunk. Versterápia című rovatunkban ezentúl olyan verseket osztunk meg veletek, amik kapaszkodót jelenthetnek ebben az időszakban. 

Bár a koronavírust nem lehet versekkel gyógyítani, a félelmeink megértésében, a szorongásunk kezelésében segíthet az irodalom, ehhez ajánlunk most verseket.

Ezek a szövegek persze nem a mostani helyzetről szólnak – ellentétben például a Nyáry Krisztián által indított verslavinával, vagy Lackfi János koronavírus-költeményével – viszont (ahogy az egyébként mindig minden művészeti alkotással így van) nagyon könnyen rájuk olvasódnak a jelen kihívásai. A mai nap üzenete Reményik Sándortól származik: „Egyszer talán majd mégis vége lesz”.  

Az Egyszer talán majd mégis vége lesz háborús vers. Először Reményik Sándor első, Fagyöngyök című kötetében szerepelt, amely 1918-ban jelent meg, a sorok tehát az első világháborúra vonatkoznak, annak a végében bizakodnak. A vers egy elemi erejű vágyat fejez ki, egy olyan vágyat, ami a mostani helyzetben is biztosan sokakban megfogalmazódik; a régi, normális élethez való visszatérés képe tűnik fel benne. Az erdélyi költő verse megnyugvást ígér: egyszer vége lesz, egyszer megnyugszunk, egyszer visszatalál majd a világ a rendes kerékvágásba.

Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz 

És akkor, aki visszatérni bír,

Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz -

Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,

És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,

De másként minden régiben marad,

Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,

A föld valahogy döcög majd tovább,

És lassú erők lemossák a vért.