Házak, utcák, terek, fák, parkok, üzletek, éttermek. Minden településnek, városrésznek megvan a maga sajátos, tervezőasztalon kialakított karaktere, építészeti stílusa, amiből jól kiolvasható, mikor, kiknek és mi célból épültek, milyen történeteket, karriereket reméltek falai közé. A hol szerényebb, hol pedig kimondottan grandiózus elképzeléseknek számtalanszor intett már be a történelem, fenekestül fordítva fel életutakat, eszméket, ideológiákat – sokszor magukat az épületeket sem kímélve, amiket aztán vagy megőrzött és felújított, vagy eltörölt az utókor. A bennük megélt sorsok viszont tovább élnek. Ez a folyamatosan gazdagodó, évről évre több rétegből álló örökség a jelenünknek is fontos része, visszaköszönnek gondolatainkban, kísértenek álmainkban – miért? Ezt a kérdést járja körül Vámos Miklós most megjelent regénye, aminek helyszíne Újlipótváros, igazi főszereplője pedig a sokat látott és sok mindent megélt Pozsonyi út 38-40.-es számú bérház.
Az idézeteket Vámos Miklós Dunapest című könyvéből válogattuk.
„Remélték, hogy a gazdag középosztály jön ide lakni, lehetőleg sok híres ember. Ezért tenni is kellett valamit, mert még külvárosnak számított a környék. Korábban gyümölcskertek, téglagyárak, malmok voltak itt. A rohamos fejlődésnek indult terület a beépítéseknek köszönhetően zsúfolttá vált, ezért a Lipótvárosi Kaszinó elnöke, Scheuer Róbert mérnök lobbizott Rakovszky Ivánnál, a Közmunkák Tanácsa elnökénél, hogy létesüljön egy közpark a Neuschloss parkettagyár helyén, levegőt és romantikát biztosítva.”
„A földszintet nézegeti, nem a kilátást, pedig onnan jól fest a park és a folyó. Van egy zsidó mondás, hetekkel ezelőtt hallottam, már elfelejtettem, kitől: Nem a szépben kell élni, hanem a szépre kell látni! Ebből a szempontból elégedettek lehetnek, akik errefelé laknak.”
„Mind az öten fölnéztek az impozáns bérpalotára, amely előtt mintha az égen úszó bárányfelhők is fejet hajtanának. A fémvázas kerek tetejű dupla üvegajtó mellett ott lógott a falon a hatágú csillag.”
„...ez a főváros legkiválóbb, legelegánsabb, legmodernebb Bauhaus bérpalotája. Ernő azonban egy műkritikus barátjától hallotta, hogy a tervezőknek – a nevüket alumíniumbetűk hirdették a bejárat mellett: Domány Ferenc és Hofstätter Béla – semmi közük a Bauhaushoz, persze, a stílus hatott rájuk.”
„Eredetileg két egymásba érő luxusbérházat álmodtak ide, a Pozsonyi út 38-40.-be, a hatvani cukorgyár – hivatalosan: Alföldi Cukorgyár R. T. – nyugdíjpénztárának megrendelésére. A báró Deutsch (később Hatvany) família legidősebb férfi tagjait cukorkirálynak nevezték úri körökben, ez talán magasabb rang, mint a vásárolt nemesi előnév és a bárói címük, Ferenc József adta nekik, emezt az ezernyolcszázas évek végén, amazt a huszadik század kezdetén.”
„Első nekifutásra fordítva képzelték el a házat, a Duna felől francia udvarral, úgy több lakás nyílhatott volna a parkra és a folyóra. A főbejárat az eredeti vázlatokon még a dunai oldalon volt. Tetőkertet álmodtak legfölülre, esetleg bárral, az alagsor-földszint-félemelet szintekre filmszínházat. A végső tervből a mozi kimaradt, megnőtt viszont a kávéház alapterülete. Az épületet a kor minden technikai vívmányával fölszerelték. A lakásokat belső telefonvolnal kötötte össze egymással és a recepcióval, még valamiféle kezdetleges léghűtést is kialakítottak, pontosabban légcserélést, a hetedik emeleten működött a nagy teljesítményű szivattyú, a kinti levegőt küldte szét az össze mellékhelyiségbe, fémrácsokkal fedett kürtőkön át.”
„Itt tilos a kéregetés! – szólt ki az előcsarnokban a portás a fülkéjéből. Íróasztal mögött üldögélt, akár egy mozipénztáros. Zsinóros öltönye és aranykarimás sildes sapkája valaha elegáns lehetett, mostanára megkopott, ingére ráfért volna a mosás-vasalás.”
„Valóban, amikor a portás megnyomta a névtáblák melletti gombok egyikét és fölszólt, a márványfalba épített hangosbeszélőn utasítást kapott, küldje fel Vass urat. Ez olyan elegáns ház, hogy két automata liftje is volt.”
„A felvonó egyenletes zümmögése megnyugtatta. Mintha a mennybe suhannának egyenest. Rossz billentyűt nyomott, egy emelettel lejjebb lépett ki. Szétnézett a gumiszőnyeggel borított tágas térségen. A hosszú üvegablakok ferde során át dőlt be napfény, azt a… de jó. A barnára pácolt bejárati ajtókban függőleges kinézők voltak, azokból is áradt a világosság, ferde pászmákban. Milyen boldogok lehetnek, akik itt laknak, gondolta."
„A 38. számú ház hatodik emeletén a nagy saroklakásba Hofstätter Béla költözött. A 40.-ben a legelegánsabb, Dunára néző otthont az épület fölső szintjén báró Hatvany Lajos megtartotta magának. A tágas teraszra néhány magasra növő fát rendelt, tölgykádakban. A körülbelül negyven centi széles zárt kőkorlát derékmagasságig mindent eltakart, így a folyóparti ösvényről a bámészkodók azt hihették, csoda történt, az erkély kövezetéből nőttek ki azok a lombos fák, talán juharok.”
„Csakugyan, a házbeliek a közös tetőteraszon napoztak, ahol sziklakert, öltöző és zuhanyzó is létesült. Fölhordták az erkélyre való nyugszékeket és napernyőket. Hofstätter úr inkább csak álldogált a pultnak használt, bádogozott peremnél, ahol a férfiak sakkoznak és iszogatnak, míg a nők csevegnek és sütkéreznek, a gyerekek pedig bandáznak. Ezt hívják a házbeliek zsidó nyaralásnak.”
„A házak éjjel mély álomba merülnek. Pontosan emlékeznek arra, hogyan épültek, s mi történt velük. Azok, amelyeket a nehéz időkben védetté nyilvánítottak, kissé magasabban hordják az orrukat. A többiek nem haragszanak, megmosolyogják őket. Azok viszont, amelyek a legtöbb lakójukat vesztették el, még mindig gyászolnak. Az éji sötétség kellős közepén fölemelkednek. Tesznek egy kört Dunapest fölött. Mind többen csatlakoznak, a forgás gyorsul.
Ilyenkor az élő lakók azt álmodják, hogy szállnak. A holokausztban érintettek, de még az utódaik is hirtelen zuhanást élnek át. Hullanak, mint a bomba. Lakatlan mezőkre. Végtelen máglyatüzekbe. Jeges vizekbe. Vagy az ólomszürke semmibe.
Órákig tartónak érződik e kerengés, ám csupán másodpercek múlnak így.
Aztán a házak visszarendeződnek szokott helyükre."
