Vámos Miklós: Sajnos én a regényeimben élek

barraban | 2015. november 07. |

vamoslevai.JPGKép forrása: Európa/Instagram

Szép számú közönség várta Vámos Miklóst az Alexandra Pódiumon. Az író új kötetének több novellája a kilencvenes években íródott, és a beszélgetésen gyakorta elhangzó, múltidéző hívószavak – a Lehetetlen című tévéműsor, Szegvári Katalin tévés szerkesztő neve, ósdi szőnyegreklám – a közönséget párás szemű nosztalgiába ringatták. Vámos a beszélgetés során többször bélyegezte magát korszerűtlen, 19. századba ragadt írónak – nem volt könnyű eldönteni, hogy az irodalmi ítészekre haragszik-e kicsit, vagy kiszólásait fogjuk fel inkább önironikus gesztusnak.

A vendéget tényleg nem hordozza mindenki a szívében. Vámos és Lévai Balázs megemlékeztek arról, hogy kilenc évvel ezelőtt egy közös beszélgetésükön valaki zsidózó sorokkal telehintett papírdarabot emelt a magasba, a teremből történő eltávolíttatása után pedig utcai hirdetőoszlopra rótta magvas gondolatait, miszerint „rohadtbüdöszsidóbuzivámos”. A megszólított bevallotta, hogy hasonló helyzetekben igen militáns: egy másik nyilvános beszélgetésen az egyik vendég „auditíve zsidózott”, ő pedig nem restellte a színpadról tegeződve rendre utasítani és kivezettetni. De nem csak a leplezetlen antiszemitizmus hozza ki ennyire a sodrából, akkor is kíméletlen, ha hölgyeket kell megoltalmazni vehemensen udvarló, félmeztelen férfiaktól.

Vámos Miklós: Bárnovellák + Fakciók

Európa Könyvkiadó, 2015, 496 oldal, 3790 HUF

 

Az erőszakhoz fűződő viszony boncolgatása után terítékre került az Európa Könyvkiadó Vámos-életműsorozatában megjelent bárnovellák + Fakciók című új kötet. A mű első fele a Bár című 1998-as kötet novelláit gyűjti össze, majd tizenöt év ugrással a jelenben találjuk magunkat: a második rész, a Fakciók csupa új novellát tartalmaz.

Vámos elárulta, hogy nem szereti visszaolvasni saját műveit, a bárnovellákat mégsem hagyhatta meg eredeti, rozoga állapotukban, túl nagyot változott a társadalmi közeg. Sok stiláris dolgot is helyrepofozott, jelzőket ítélt halálra, kipucolta a szóismétléseket, egy bekezdésben például nem hagyott két „meg” igekötőt – bár mint megtudtuk, neki az is szóismétlés, hogy „bement a beteg”. Szerinte Tolsztoj is átírná a Háború és békét, ha élne: a nyelv alakul, és a változásokhoz a szépirodalomnak alkalmazkodnia kell.

A Bárral visszacseppentünk a kilencvenes évekbe. A Lehetetlen című szépemlékű tévéműsor mellett Vámosnak nem volt ideje regényt írni, így lopott félnapokban novellákat körmölt. Épp két házasság között vergődött magányosan, belevetette magát a munkába és az éjszakai életbe. Különös évek voltak, a tévézéssel hirtelen lett népszerű, de ha megbámulták az utcán, mégis rögtön azt kereste, hol ette le magát. Sok akkoriban preferált írói eszközt ma már nem használna: a tüzetesen leírt tájat és időjárást, a szereplők külsejének túlzott részletezését

Annak idején megszabta, hogy minden novella címében szerepelnie kell a bár szónak – később kompromisszumként csak minden második írás címébe építette be. Furcsa volt a szövegeket újraolvasnia: nincs baja az életkorával, mondta, hisz az csak adat, mégis nosztalgikus érzés volt visszakerülni negyvenes évei legközepébe.

Vámos nem titkolózik, ha szerzői trükkökről van szó: készséggel elárulta saját novellaírói receptjét, amivel az olvasókat be tudja rántani a szövegek világába.

Első szabály: ki kell ötölni egy nagyon találó és behúzó első mondatot, egy „dramatic hook”-ot, amin az olvasó rögvest horogra akad, és szükséges egy hasonlóan ütős zárómondat is.

Második (ún. csehovi) szabály: egy erős kontúrokkal megrajzolt főhős, akire az olvasó tíz év múlva is emlékszik majd.

Harmadik szabály: minden szereplőnek ki kell tervelni a horoszkópját és az aszcendensét. Ez a mankó természetesen csak neki fontos, a szövegben nincs semmi jelentősége.

Negyedik szabály: a novella befejezése után Kosztolányi módszerét követve az első, locsogástól hemzsegő oldalt olvasatlanul el kell hajítani, de legalábbis nagyon meghúzni, akárcsak a párbeszédeket. Ő ahhoz a szabályhoz is tartja magát, amit sokan elavultnak tartanak: a novellákban minden szereplő máshogyan beszél, valamint létezik női és férfi beszéd. Nem tartja ördöginek, ha az emberek kíváncsiak a szerző személyére – ő maga is az szokott lenni –, sőt azt is kikerülhetetlennek véli, hogy a fiktív figurákat az olvasó szinte mindig az író alakváltozatainak tekinti (tegyük hozzá, Vámos regényei esetében ez nem is teljes melléfogás).

Lévai idézte Borges-t, aki szerint a regények mindig hemzsegnek a hibáktól, egyedül a novella műfaja alkalmas a tökéletességre. Vámos ezzel általánosságban egyet is ért, bár szerinte rontja az állítás hitelét, hogy – Llosa szavaival élve – Borges soha nem írt nagyepikát. Ráadásul létezik majdnem tökéletes regény, bár saját műveit egyáltalán nem sorolná közéjük. Újraolvasáskor mindig észreveszi a hibákat, és részvéttel tekint a traumáknak kitett olvasóra.

Bevallotta azt is, hogy fontolgatja a végleges szakítást a novellákkal. Mindig a nagy formák érdekelték inkább: igazi történetmesélőnek tartja magát, a világot történetekben éli meg. Mindig másként meséli el ugyanazt az eseményt, akár interjúban beszél, akár egyetemi katedrán áll, sőt a magánéletben is. „Sajnos én a regényeimben élek” – mondta. Álmodik a szereplőivel, otthon gubbasztva sokszor virtuális figurákkal tölti az idejét valóságos emberek helyett. Ez nem annyira neki rossz, tette hozzá, inkább a környezete szenved az életformájától.

Az író szülei számtalan novellában, szövegben előkerülnek, mindketten nagyon sokat foglalkoztatják Vámost, talán azért is, mert egyik se játszotta el igazán a maga szerepét. Ugyanakkor világító erejű mondatnak érezte, amit egy családállításon hallott: meg kell elégedni azzal az érzelmi muníció-mennyiséggel, amennyit a szülők nyújtanak, mert ez a maximum – nem várható több az emberektől, mint amennyit adni képesek.

A Bár novellái után tizenöt évet ugrunk.Vámos bevallotta, maga is megrettent, mennyire lecsupaszította a 2013-2014-ben keletkezett Fakciók szövegeit. Egyszavas címeket adott nekik, és jóval rövidebbek, lényegre törőbbek, gyorsabb tempójúak és játékosabbak lettek, mint a bárnovellák. „Nyolc napon belül gyógyulnak” – világított rá az új írások lényegére. Vámos szerint nem kell mindig fennköltnek lenni, a könnyedség senkinek sem árt, a szépirodalom templomába beléphetünk piszkos lábbal is, a lényeg, hogy ne maradjunk odakint.

A beszélgetés végére a vendégből – saját szavaival – előtört a prédikátor. Szerinte egy bizonyos kor felett az embernek gyűjtenie kell a szenvedélyeket – ő például él-hal a gitározásért, a teniszért, a magányos evezésekért a Dunán. Mesélt egy amerikai íróbarátjáról, akinek a lassan elhatalmasodó Parkinson-kór miatt kellett abbahagynia az írást – ő pedig kétségbeesésbe süppedés helyett inkább festeni kezdett. A hallgatóság csillogó szemmel hallgatta az intelmeket – lehet, hogy Vámosért nem rajong mindenki, mások viszont áhítattal isszák bölcselkedéseit.