Az olvasók kínos élményeinek is helyet hagyott Vámos Miklós a legújabb novelláskötetében, amelyet az őszinte kitárulkozás játékára épített fel. A töredelmes vallomás így nem csak egyoldalú gyónásnak vagy terápiás jellegű agykurkászásnak tűnik, hanem valódi párbeszédnek, amelynek hatására az olvasó éppúgy magába nézhet, ahogy azt az író tette. Ez azonban csak részben zajlik így, hiszen a kötet inkább az emberek kíváncsiságára és információéhségére épít, mint önboncolgató hajlamára. Már maga a cím is egyfajta „irodalmi valóságshowt” ígér, amely megengedi, hogy beleüssük az orrunk egy nagy író legféltettebb titkaiba, legmélyebbre temetett emlékeibe.
Vámos Miklós: töredelmes vallomás
Athenaeum Kiadó, 2018, 248 oldal, 3999 HUF
A nosztalgiázás és a vallomásosság egyébként is fontos eleme Vámos Miklós prózájának, aki most az idősödésre hivatkozva készítette el számvetését. Vall kompromittáló élményekről, kínos incidensekről, szégyellnivaló emlékekről, családról, barátokról, kevésbé illendő gondolatokról. És természetesen folyamatosan játszik ezekkel, mint aki élvezetét leli a határtalan, olykor megbotránkoztató őszinteségben, amit komoly, de könnyed, súlyos, mégis humoros hangvételben tálal. Mint aki maga is tudja, hogy a „szennyes kiteregetése” nemcsak remek marketingfogás, hanem gyógyító folyamat is, amely során az ember megtanulja, hogyan bocsásson meg önmagának és azoknak, akik veszélyes, nehéz, vagy kínos helyzetekbe sodorták.
„Az írás (nem csak a szépirodalmi) voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás.”
A kukkolókra építő vallomásokon túl közben egy másik játékot is űz: egyre rövidebb és tömörebb novellákat ír, míg a végén már csak pár mondat, egy-egy szó marad hátra. Aztán jönnek az üres fehér lapok, mint egy jól felépített avantgárd performanszban. „Lehet-e novellát – történetet – írni még sokkal tömörebben, ha tetszik, töményebben? Kihívás. Én megpróbáltam, először szerkesztői kérésre, aztán már sportból, odaülök, rövidülök jeligére.” A szövegek folyamatos rövidülése egyrészt fricska az egyre kurtább írásokat közlő lapokkal szemben, másrészt kísérletezés az irodalmi műfajokkal: a novellákból idővel egypercesek, az egypercesekből versek, a versekből egyszavasok lesznek.
„Imádok élni. /Gyűlölök félni. /Egy rohadt f betűn múlik az egész?”
Vámos sok szempontból a határokat feszegeti vallomásaiban, amelyek meglepően bátrak, néhol már-már zavarba ejtően vakmerők. Az író egészen különböző szerepekben jelenik meg bennük, egyszer gyerekként látjuk, máskor fiatal zenészként és sportolóként, majd férjként, elváltként, háromgyerekes apaként és idősödő férfiként. Bár a legtöbb szöveg hemzseg az öniróniától, vannak köztük kifejezetten súlyos darabok is, főleg azok, amelyek a keserédes gyerekkorról, és a szülőkkel való kapcsolatról mesélnek. Ilyenek például a Dad og ok és a Családfő című novellák, amelyekben az elbeszélő számot vet mindazzal a teherrel, amit gyerekként szülei raktak rá. Ezekkel a történetekkel Vámos arra is rámutat, hogy sokszor nem is azt a legnehezebb bevallani, ami történt, hanem azt, hogy milyen képzelgések támadnak bennünk az adott események nyomán. Az egyik szöveg például azzal a gondolattal játszik el, hogy mennyivel könnyebb lehetett volna a fiatalkora, ha apja 1956-ban meghalt volna.
Vámos Miklós kompromittáló élményekről vall új kötetében
Vámos Miklós a Könyvfesztiválra megjelenő új kötetében a novella műfajával kísérletezik. Elmélete szerint ugyanis a novella nem azonos az elbeszéléssel, hiszen az utóbbi akár harmincezer karakter is lehet, míg egy jó novellának el kell férnie egy hetilap oldalán. Az író legújabb szövegeiben...
Az önvizsgálat tehát sokszor a végletekig elmegy ebben a könyvben, ennek ellenére a szövegek elég baráti hangvételűek, az író sokszor kiszól az olvasókhoz. A kitárulkozás ráadásul túlmutat a személyes kereteken, olykor megjelennek társadalmi, politikai problémák is. A Hűbér című írásában például teljességgel kifakad a magyarországi viszonyokkal szemben, kitérve az egészségügyre, az oktatásra, az igazságügyre és az állami vállalatokra is. „Hölgyeim és uraim, fájdalom, de feudális rendszer ez, annak sajátosságai szerint alakul a sorsunk. Hűbérurak és hűbéresek, két osztály van csak, vagy az egyikbe tartozunk, vagy a másikba.”
Vámos Miklós: Az írás olyan, mint a sztriptíz
Fotó: Valuska Gábor „A könyveimben elsősorban saját magamat teszem közszemlére" - állítja Vámos Miklós, akinek Sánta kutya című regényét a közelmúltban adta ki újra az Európa. Utóbbi hőse Vucaként, Évaként, Oti néniként éli meg a huszadik századot, miközben hazugságok, szerelmek, csalódások és változatos igazságok bonyolítják mindennapjait.
Bár a novellák között több olyan is van, ami már megjelent különböző lapokban, ez a kötet nem csupán válogatás, hanem egy nagyon is átgondolt, összeszerkesztett gyűjtemény, amelyben a szövegek egymással párbeszédbe lépve adnak ki egy nagyobb egészet. Ahogy az egyre rövidülő írások összeállnak, egy fájdalmas és boldog pillanatokból, nehéz és vicces helyzetekből álló élettörténetet rajzolnak ki.
A töredelmes vallomás bizonyos értelemben tehát visszatekintés és értékelés, másfelől nézve viszont inkább idősödési kézikönyv. A kötet vége felé egyre többször kerül elő az öregedés és a halál témája: „El is jutottunk az ötödik nagy sokkhoz, a halálhoz. Azt ugyan miképpen lehetne túlélni, hm?” A könyv utolsó szavai is a lezárás-lezáratlanság kérdésével játszanak:
„Nem. Talán. Mégsem. Mégis. Igen.”
Ezeket összeolvasva az is eszünkbe juthat, hogy a szerző talán nem is nekünk, olvasóknak hagyta meg az üres oldalakat – még ha ezt is állította a könyv elején –, hanem magának, és a további átélendő szégyellnivaló élményeknek.
