A Vadlovak nem fikció, a puszta írta a történetét

A Vadlovak nem fikció, a puszta írta a történetét

A Vadlovak – Hortobágyi mese című dokumentumfilmnek megjelent egy kísérőkönyve, amely kimondottan gyerekeknek szól, és egy Árkus nevű kiscsikó kalandjait követi nyomon a hortobágyi pusztától egészen Mongóliáig. A mesét, akárcsak a dokumentumfilm narrációját Molnár T. Eszter írta. Vele és a film rendezőjével, Török Zoltánnal beszélgettünk durva forgatási jelenetekről, a vadlovak egyéniségéről, a lírai növénynevekről, valamint a film és a mesekönyv kapcsolatáról.

Fotó: Valuska Gábor

Ruff Orsolya | 2022. június 14. |

A Vadlovak című dokumentumfilm már az alcímben meseként határozza meg magát, ami egy nagyon erős műfaji kategóriát jelöl, alkotóként pedig egy komplett történetet, ha úgy tetszik, fikciót kerekítettek a Hortobágyon élő vadlovak köré. De mi volt az alapvető koncepció, mit akartál, Zoli, megmutatni ezzel a filmmel?

Török Zoltán: Hát szerintem nem fikció, épp az benne a lényeg. Ebben a filmben, amihez Eszter írta a narráció szövegét, eléggé lekövettük az eseményeket. Még ha kicsit ironikusan hangzik is, hogy Hortobágyi mese… Viszont én mindig azt mondom, ha valaki mond egy jobb szót a mese helyett – történet, monda, legenda, nem tudom, egy szinonimát, ami nem a mese –, akkor azt bátran használom. Más nyelveken tudok ilyen szót, de magyarul nem találtam, ezért maradt Hortobágyi mese. De igazából nem mese, hanem egy teljesen hiteles és valós történet,

nincs benne fikciós elem.

Az elején még fel voltam arra készülve, hogy a stúdióban kicsit majd alakítjuk a történetet, hiszen a nézők közül senki nem ismeri fel a lovakat, de végül még felismerhetővé is tettük őket, és a narráció szövegében is többször hangsúlyoztuk, hogy melyik szereplő látható éppen. A koncepció igazából az volt, hogy egy olyan állatfaj szemén keresztül mutassuk be a pusztát, ami befogadható. Illetve nekem még régi vesszőparipám, hogy azt gondolom, minden egyes állatnak van egyénisége. A vadlovaknál is lehet tudni, hogy melyik növényfajt szeretik, mint ahogy azt is, hogy melyik agresszív – ezt akartuk megmutatni. Ezért vannak a lovak nevesítve.

Nem biztos, hogy a Hortobágyról mindenkinek egyből a vadlovak ugranak be. Ezek a lovak nem őshonosak, betelepítették őket a Hortobágyra, de a film alapján olyan érzése támad az embernek, mintha ezek az állatok mindig is itt éltek volna. Hogyan figyeltél fel rájuk?

TZ: Kellett egy olyan állatfaj, amiről viszonylag könnyű forgatni, nem szalad ki a világból. Természetfilmesként általában ülünk a lesben, és amikor másodpercekre feltűnik egy állat, akkor örülünk, hiszen ez ritka dolog, és akkor sikerül mondjuk tíz másodpercet felvenni belőle – abból viszont nem lehet történetet építeni. Aztán rábukkantam a lovakra, és ha nem is őshonosak, de eléggé jól beépültek az ottani ökoszisztémába, hiszen valaha az őseik éltek ott. A film koncepciója az volt, hogy egy olyan oldalát mutassuk meg a Hortobágynak, amelyet még senki nem látott.

Eszter, te hol kapcsolódtál ebbe a folyamatba?

Molnár T. Eszter: A végén. Zoliék összesen két évig forgatták a filmet, és akkor keresett meg, amikor a szövegnek elkészült az első verziója, amelyben le volt vezetve, hogy mikor mi történik.

Tehát volt egy forgatókönyv, amit, Zoli, te írtál…

TZ: Amennyire a természetnek van egy forgatókönyve… Inkább az volt meg, hogy mi mit szeretnénk. Ha kész a film, akkor van egy szövegírási periódus, amit korábban mindig jómagam csináltam, de az ember egy idő után rájön, hogy nem ért annyira ehhez. Van, aki képes ezt belátni, és van, aki nem. Ebben a szakmában nagyon sok természetfilmes maga írja a szöveget, és szerintem pocsékok. És akkor rájön az ember, hogy lehet, hogy az én szövegem is pocsék ahhoz képest, mintha az Eszter dolgozna rajta. Filmkészítés során arra jön rá az ember, hogy rendezőként mindenhez ért egy kicsit, de igazán semmihez. Tehát egy nagyon jó és szép szöveget szerettem volna ehhez a filmhez, és akkor kerestem meg Esztert.

Eszter, a te munkád tehát akkor kezdődött, akkor már leforgott a film és kaptál egy szöveget az eseményekről.

MTE: Ez egy nyers szöveg volt, így például nekem azt már nem kellett visszakeresnem, hogy milyen állat van a képen, és az mit csinál éppen. De Zolival eléggé átbeszéltük az elején, hogy mit szeretne, hogy mennyire szeretné megtartani a Vadlovakat távolságtartó természetfilmnek, mennyire személyesítsük meg, vagy ne személyesítsük meg az állatokat, hogy mégis milyen szintű poénok férnek bele. Volt egy belső minőségi elképzelésem arról, hogy milyen szöveget akarok, de én még soha nem dolgoztam filmen. Drámai próbálkozásaim voltak már, de a filmszöveg egészen máshogy működik, mint egy könyv, és nem ugyanazt kell egy filmes narrációban elmesélnem, mint egy könyvben. A szöveg gyakorlatilag egy kiegészítő, mintegy segédeszköze a képnek. Szóval ezt abszolút tanulni kellett, izgalmas része volt ennek a munkának.

TZ: Eszter azt mondta – és a könyvnél ezt később már megértettem –, hogy minél hevenyészettebb a szöveg, neki a narrációhoz az annál nagyobb segítséget jelent. Tehát ha nagyon szofisztikáltan vagy részletesen megírtam a szöveget, azzal csak megnehezítettem a dolgát.

MTE: Hiszen nem mindegy, hogy az ember szerkesztőként vagy íróként dolgozik. Én akkor tudok jól dolgozni, ha szabad kezet kapok, és ha teljesen vadul randalírozhatok a szövegben – az engem is jobban inspirál.

-

A Vadlovak narrációja ugyanakkor egyáltalán nem leíró jellegű, de, Eszter, mi volt a fejedben, mit szerettél volna te íróként hozzáadni ehhez a filmhez?

MTE: Zolinak az volt az alapkoncepciója, hogy ez egy egész estés, családi film. Ha beül apuka és anyuka a moziba, akkor mindenki szórakozni akar, de közben tanulni is szeretnének. Mi már tudtuk, hogy mik azok az információk, amiket el akarunk mondani, nagyjából az is megvolt, hogy mit hol akarunk elmondani. Akkor viszont azt is ki kellett valahogy találni, hogy mi az a nyelv, amit a nézők másfél órán keresztül végig bírnak hallgatni.

Mi az a nyelv, ami nem sok,

van benne annyi költőiség, hogy jólessen, de nincsen azért túltolva sem. Tehát valahogy meg kellett találni egy olyan egyensúlyt, ami mindenkinek jó lesz. Ez nem egy gyerekfilm, de nem is egy felnőtt film. És bizonyos részekkel nagyon megszenvedtünk. A kiscsikó halála például nagyon komoly fejtörést okozott Zolinak, az én részemről pedig azt kellett kitalálni, hogyan lehet ezt úgy megírni, hogy ne menjen ki az anyuka a moziból a gyerekkel. 

Komoly dilemmát okozott filmkészítőként, hogy egy ilyen jelenet benne maradjon-e?

TZ: Persze. A mai napig nem tudom, hogy jó döntés volt-e vagy sem.

MTE: Szerintem jó döntés volt.

TZ: Főleg azért, mert a néző elkezdhet utána rettegni, hogy ha a filmnek már a tizennegyedik percében volt egy ilyen jelenet, akkor azok után bármi megtörténhet. Utána

itt már mindennek tétje van.

Ennél amúgy durvább jelenetek is voltak. Ez a baj a természetfilmmel, hogy amit nagyon kedvesen meg lehet oldani egy könyvben, azt itt nem lehet. A természet szerintem sokszor annyira brutális, hogy igazából hiába aposztrofálja mindenki úgy, hogy ezek családi filmek, ha az igazi természetet mutatjuk be, az valójában nem gyereknek való.

MTE: Először természetesen elborzadtam, utána viszont nagyon tetszett az a vállalás, hogy ezt te így mutatod meg, mert ettől sokkal őszintébb lesz, sokkal edukatívabb. Én pont azért érzem abszolút jónak ezt az utat, mivel nem valamiféle idealizálásban vagy hallgatásban, hanem teljes kimondásban vagyunk. És szerintem ez jó. Nekem ez nagyon-nagyon tetszett, inspiratív volt.

Mi alapján dönt ilyenkor az alkotó, hogy mi az, ami még belefér?  Zoli, ilyenkor rendezőként vagy nézőként is gondolkozol?

TZ: Igazából azt nézem, hogy

mi az, ami a történethez hozzáad.

Ha ebben a jelenetben nem a mi főszereplőink mentek volna oda felismerhetően a csikóhoz, akkor öncélúnak éreztem volna a jelenetet. Így viszont volt a történethez kapcsolódási pontja. És egyébként voltak hasonlóan látványos, de nagyon brutális jelenetek. Például amikor két csődör összebunyózik, és véletlenül megölnek közben egy kancát. Ezt felvettük egy az egyben, iszonyatosan brutális, egyben nagyon látványos, csak éppen tök öncélú lett volna. Nem egy ilyen jelenetet kidobtunk. Annyiban mérlegel az ember, hogy tudom, mi a célközönség, és innentől kezdve már úgy kötéltáncol az ember, hogy mennyi fér bele és mennyi nem? De a legalapvetőbb szempont, hogy a filmnek és a történetnek jót tesz-e vagy sem.

Azt mondtad a legelején, hogy maga a természet rendezi a sztorit, de érdekelne, hogy ez mennyire egy képlékeny, mozgó történet. Tehát egy olyan, amely önmagát írja forgatás közben, vagy azért van már előzetesen egy erős íved, amire rendezőként építeni tudsz?

TZ: Az utóbbi. Illetve nyilvánvalóan a kettő ötvözete, mivel az ember nem úgy kezd neki egy természetfilmnek, és nem úgy adnak rá pénzt, hogy majd csinálok valami jót, hanem leírja, hogy mi a terve. Eszter is biológus, tehát tudjuk, hogy a természet hogyan ismétli önmagát, arra épül föl az ív, és onnan kezdve azért nyilvánvalóan bejönnek olyan dolgok, amiket az élet meg a természet produkált. Ilyen volt például a csikóhalál, ilyet én nem írok meg, nem találok ki. De például szerettem volna, ha a filmbe bekerül egy párharc, arra vadásztunk két és fél évig, és jó lett volna egy születést is felvenni. Már a vége felé történt, hogy a szakadó áprilisi esőben forgattunk, amikor az operatőr szólt, hogy itt hatalmas harc megy, és közben meg az asszisztensem mutatta, hogy szerinte ott egy születés zajlik éppen. És ezt szó szerint úgy kell elképzelni, hogy azon tipródtunk, most melyiket vegyük fel? Hihetetlen volt. Emlékszem, kint álltam az esőben, gyakorlatilag hipotermiás voltam, mert jó hideg eső volt, de iszonyú dráma volt az a kettő. Az operatőr elkezdte az egyiket venni, én vettem a születést, hogy arról se maradjunk le. Azt például az élet rendezte, hogy egy pillanatban két olyan kulcsjelenet történt, amire évekig vártunk. És a film közepén is van egy jelenet, amit nem mi rendeztünk: amikor egy csikót lerúgnak a csődörök, a földön fekszik, az anyja meg nógatja, hogy álljon fel... 

Eszter, te részt vettél a forgatásokon?

MTE: A forgatásokon nem, hiszen akkor még nem is beszéltünk róla, hogy én fogom írni a szöveget. A filmszöveg amúgy sokkal alkalmazottabb munka volt, ahhoz igazából nem is kellett kimennem. Ott tényleg a szövegre koncentráltam meg a képre. Viszont a mese megírása előtt elmentem a rezervátumba. Amikor már tudtuk, hogy lesz mesekönyv, akkor kaptam rá engedélyt, mivel nem is olyan könnyű kimenni a lovakhoz. Ez egy olyan szigorúan védett terület, ahol meg van határozva, hogy egy évben hány ember mehet be, tehát minisztériumi engedéllyel mehettem én is oda egy helyi szakember segítségével. Csodálatos élmény volt egyébként, egy fél napot töltöttem a lovak között. Eleve időbe telik megtalálni őket azon a hatalmas területen, de tényleg nagyon közel jöttek, leültem a földre, körém gyűltek. Pont a mese volt az a munka, ahol már a kreativitásomra volt szükség, és nemcsak a szövegszintű kreativitásomra. Csobán Péter a helyszínen nagyon sokat mesélt nekem arról, hogyan viselkednek a lovak. Névről ismeri őket, mesélt a személyiségükről, így egy kicsit beleláttam abba a háromszáz fős ménesbe én is. Ez nagy inspiráció volt, mert csak a film alapján nem biztos, hogy megismertem volna ezt az egészet.

-

A filmből az derült ki, hogy ez a térség egy paradicsom a lovaknak, egy érintetlen táj, amire egyébként a mesekönyv is ráerősít. De valóban ilyen?

TZ: Igen, egy kis saját Serengetinek éreztem. Nyilván nem abszolút érintetlen, mert ott aztán már mindent csináltak, a rizsföldektől kezdve a szikpadkák feltöréséig, de pár évtizede már békén hagyják, különösen ezt a térséget, ami egy szigorúan védett terület. Nem mondom azt, hogy teljesen érintetlen, de gyakorlatilag most már magára van hagyva, illetve a lovak segítségével sikerült önjáróvá tenni. Korábban olyan nagytestű állatok voltak itt, mint a szürkemarha, de ide direkt olyan állatot kerestek, ami emberi beavatkozás nélkül karbantartja a vidéket, hiszen ez gyakorlatilag egy sztyeppei terület – tényleg nagyon-nagyon jó.

Sokféle történetet lehetett volna kanyarítani a lócsapat megfigyelése alapján – mikor döntötted el, hogy a csikó útját követed nyomon, mi dönti el ilyenkor, hogy mi lesz a film központi magja?

TZ: Igazából nem is a csikó, hanem maga a csoport döntötte el. Vannak hatalmas, tizenkilenc egyedből álló csoportok, és olyan is, ahol csak hárman vannak. Nekem olyan kellett, amelyik befogadható méretű, hogy a képen ne egy tömeget lásson a néző. Itt tizennégyen vannak, és igazából a kanca volt a meghatározó. A csikók eléggé egyformán néznek ki, de ha egymás mellett állnak, akkor már látni az árnyalataikat. Viszont mi még ki is emeltük, hogy a kancának van egy szőrhibája, onnantól kezdve tudtuk követni mi is. Tehát igazából volt egy kis mini casting, de nem a megszületett csikókat castingoltuk, hanem megnéztük, hol vannak vemhes kancák, és azokra a csoportokra fókuszáltunk. Meg ugye kellett egy kis back up. 

Milyen értelemben?

TZ: Fel kellett készülnünk arra, hogy ha elpusztulna a csikó, de szerencsére ez nem történt meg. Az első év tavaszán ugyanis nagyon sokan elpusztultak, mivel legyengültek. Meg volt egy nagyon vicces félreértés azzal kapcsolatban, hogy miért kanca és nem pedig csődör a főszereplő… A csődöröknek ugyanis kicsit izgalmasabb az élete.

MTE: Ezért is írtunk csődörről a mesekönyvben.

TZ: A kollégám elkezdte forgatni, hogy született egy fehér csikó, és elhatároztuk, hogy ő lesz a főszereplő. A tesztvetítéskor viszont láttam, hogy ott lengedezik a kicsi csikón egy hatalmas lópénisz. Mondom, uramisten, minden ovis ezen fog röhögni... Konkrétan ez az oka, hogy végül egy kanca lett a főszereplő.

MTE: De a könyvben ez nem kizáró ok.

-

Hogyan kapcsolódik a mesekönyv a filmhez? Eleve abban gondolkodtatok, hogy születik majd egy olyan kísérőkönyv, ami kiegészíti a filmet?

MTE: Ezen Zoli már akkor gondolkozott, amikor szerintem még forgatott, és engem nem is ismert.

TZ: A szép albumokkal Dunát lehet rekeszteni, és igazából porfogók otthon. Emiatt nagyon hamar váltottam arra, hogy egy gyerekkönyv kellene – a személyes élmények miatt is. Kiderült, hogy Eszternek is vannak személyes élményei a gyerekei kapcsán, és ismer más országokban kiadott, hasonló ismeretterjesztő mesekönyveket, és innen jött az ötlet, hogy az mennyivel izgalmasabb. Őszintén szólva, engem is jobban izgatott, minthogy fotókat gyűjtsek össze egy albumba.

A filmszöveg és a mesekönyv írása merőben más munka. Mesélsz arról, hogyan zajlott az utóbbi?

MTE: Teljesen máshogyan zajlott, mert a film tényleg egy sokkal alkalmazottabb munka volt, hiszen ott nagyon erősen meg volt szabva, hogy képről képre, másodpercről másodpercre mi fog történni. Itt viszont annyit tudtunk, hogy Zoli szeretne egy mesekönyvet és én ebben nagyon szívesen voltam partner. Az az igazság, hogy én eleve nagyon fontosnak érzem az ismeretterjesztést. Hiányzik egyébként is a biológia, amióta nem vagyok aktívan biológus, ahogy az ismeretterjesztés is, amióta inkább már csak irodalmat írok. Nagyon sok olyan könyvet láttam, főleg német és francia nyelvterületen, amelyeknek tetszett a stílusa. Stílusában ez a kötet szerintem idegen a magyar ismeretterjesztő könyvektől: eleve puhakötésű, és a mese része lényegesebb, mint a legtöbb ismeretterjesztőnek. Ugyanakkor az ismeretterjesztésben is teljesen pontos. Volt nekem is egy kép a fejemben, és ez nagyon jól találkozott azzal, amit Zoli is szeretett volna. Ez egy tartós könyv, mert amikor a gyerek majd a réteket tanulja környezetismeret órán, akkor lesz egy könyve, amelyben élethűen vannak lerajzolva például a virágok. Szerintem ez a kötet nagyon sokféle igényt kielégít, ugyanakkor mégis egy kicsiknek való mese. Zoli annyit kért, hogy a végén a lovak jussanak el Mongóliába, mert ez kimaradt a filmből. De igazából a meseírás sokkal inkább kézre állt nekem annyiban, hogy

nem volt megkötés.

Csak tartalmi megkötés volt, meg nyilván ott van a nyelvezet, amire figyelni kellett, mégis ebben a történetben azért szabadabban tudtam létezni. Azzal együtt, hogy egyébként ilyen kicsiknek még nem írtam. A Kóbor Szálló volt a legkisebbeknek íródott mesekönyvem, és az kilenc év körülieknek szólt. 

-

TZ: Nekem az volt izgalmas, hogy amikor Eszterrel elkezdtünk dolgozni rajta, sok pszichológiai szempont is előjött. Az egyik, amin sokat vitatkoztunk, a kis hazugság volt, amit a rókának mond a csikó. Hiszen mégiscsak mesekönyvet írunk, mit mondjunk akkor ezzel? Hogy akkor létezik jó füllentés? De ott van az a rész is, amikor a csikó elválik a családjától, és elutazik Mongóliába. Végül is ez egy traumatikus dolog, de egyben izgalmas is, és a csikók várják a kalandot. Tehát sokszor téma volt, hogy ezek mennyire befogadhatóak a kisebb gyerekeknek.

MTE: Mongólia ebből a szempontból kicsit trükkös volt. Zoli gyakorlatilag ezt az egyet kérte, hogy benne legyen. Kicsit tényleg rizikós volt, pont ebből a szempontból, de azt hiszem, hogy a végén sikerült szervesíteni.

Ebből a szempontból viszont a könyv hasonlít a filmhez, hiszen el kell tudni dönteni, hogy hol húzod meg a határt, hogy mit engedsz be, és mi az, ami már nem fér bele.

MTE: Én alapvetően a gyerekeket is felnőtteknek nézem, és elég magasan húzom meg a határt. Csak az volt számomra a kérdés, hogy esetleg nem tudom majd szervessé tenni, vagy nem tudom jól előkészíteni. Ami tetszett, és ami miatt egészen más volt a könyvet megírni, mint a filmet, hogy az utóbbinál nagyon igyekeztem, hogy ne humanizáljam az állatot. A könyvben egy nagyon picit ettől el lehetett mozdulni. Itt a szereplő csikó fejjel gondolkodik, de humora van, füllent, olyan dolgokat csinál, amit egy állat már nem csinálna. Tehát nem egy etológiailag korrekt állatot mutatunk be, hanem gyakorlatilag egy csikó fejjel gondolkodó kisgyereket. És nagyon felszabadító volt, hogy szabadott játszani ezzel.

-

Az érdekelne, hogy biológusként milyen volt visszatérni ebbe a világba? Biológus fejjel vagy író fejjel gondolkodtál inkább?

MTE: Nekem ez nem különül el. Az is vicces, gyakorlatilag nem nagyon van olyan könyvem, amiben legalább egy kis biológia ne lenne. Már pont elgondolkodtam rajta, hogy lassan kéne, és lehet, hogy már el kellene egy kicsit távolodnom tőle. Ugyanakkor szerintem nem lehet eltagadnom a végzettségemet, és azt érzem, hogy a biológustól nem megyek távol akkor, amikor szépíró vagyok.

Ehhez képest már rögtön az első mondat nagyon lírai a kötetben („Zölden hullámzik a rét, csenkesz susog, tippan rezeg, harmatkása bólogat”). Viszont érdekelne, hogy az írást megelőzően kellett bármiféle kutatást végezned?

MTE: Végzettségem szerint molekuláris biológus vagyok, szakmám szerint molekuláris immunológus. Amikor még egyetemista voltam, TDK-ztam lápréten, töltöttem hosszú heteket lápföldi növénytársulások feltérképezésével. Nekem nem idegen dolog, hogy a terepen nézem a harmatkását, és bár lehet, hogy esetleg már nem ismerném fel, hogy az most milyen tippan éppen, de alapvetően nekem mindez a szókincsem része. Az nyilván egy vállalás,

egyfajta kiállás,

ha az első mondatban három viszonylag obskúrus növénynevet egymás mögé teszek. De tele vagyunk gyönyörű növény- és állatnevekkel, amik nagyon költőiek és dallamosak, és tulajdonképpen az olvasónak úgyis elő lehet vezetni, hogy igazából mindegy, mit jelentenek ezek a nevek, de olyan szépek…

Beszéljünk kicsit az illusztrációról, ami egyszerre festményszerű és mégis realisztikus. Mi volt az előzetes elképzelésetek, milyen rajzok kísérjék a szöveget?

TZ: Ha felmész Horváth Anna Annabies weboldalára, akkor azt látod, hogy egyébként teljesen más stílust képvisel. Kicsit bátor lépés volt felkérni őt, hiszen amúgy egészen más, nagyon meseszerű rajzokat készít, és ilyesmit vártam tőle, de amit végül elküldött, szerintem passzol a meséhez. Mindig próbáltuk kicsit oldani, hogy ne legyen annyira realisztikus az illusztráció, így apró gegeket rejtett el a képeken. Például az egérke az ő ötlete volt, mert szeretett volna valamit, ami mindegyik oldalon felbukkan. Van benne amúgy egy kis cameo is a forgatócsoportról... Szerintem ehhez a történethez összességében ez a kicsit festményszerű, mégis realisztikus képi világ illik a legjobban. 

Közös projekt lesz még? Eszter, el tudod képzelni még magad filmes vonalon?

MTE: Engem továbbra is nagyon érdekel minden, ami nemcsak szigorúan könyv, nemcsak szigorúan szöveg. Tehát érdekel a kép és a szöveg együttmozgása. Úgyhogy én nagyon szívesen dolgozom továbbra is Zolival. Én azt hiszem, hogy fogunk mi még együtt dolgozni, mert ez egy nagyon jó csapat volt.

TZ: Igen. Szerintem is.

-

Zoli, és mi a következő projekt, ami már tervben van?

TZ: Már dolgozom egy svéd projekten, ami egy elég személyes történet, és azt mutatja be, hogy a bevándorló családok szemszögéből hogyan változik a svéd természet. Ez egy egyes szám első személyű monológszöveg lesz, és Esztert már kapacitálom, hogy majd segítsen; szóval, ezen dolgozom éppen.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Kun, Bartis, Molnár T. Eszter könyvei mutatkoztak be Párizsban

Kun Árpád, Bartis Attila és Molnár T. Eszter könyveit is bemutatták az áprilisi párizsi könyvfesztiválon. Magyarország négy év után vett részt újra a megújult könyvszemlén.

...
Gyerekirodalom

Molnár T. Eszter: Amíg nem csavaroghatunk, olvassunk kalandregényeket

Még a karantén kezdetén kerestük meg a gyerekkönyvszerzőket, ajánljanak három könyvet a családoknak. Most Molnár T. Eszter válaszait olvashatjátok.

...
Nagy

Molnár T. Eszter: A regény végleg levált rólam, és önállóan garázdálkodik a világban

Hírek
...
Hírek

Június 30-ig nevezhettek a Margó-díjra!

...
Nagy

Vonnák Diána: Meg akartam hekkelni ezt a felnőtt életet [E/3]

...
Hírek

75 éve jelent meg először Anne Frank naplója

...
Könyvtavasz

Zseniális állatok: van, amelyik popcorn-szagot áraszt

...
Zöld

Ne etesd a vízimadarakat – inkább figyeld meg vagy rajzold le őket!

...
Gyerekirodalom

Borzongató szellemhistória tíz éven felülieknek

...
Könyvtavasz

Az életközépi válság nem tart örökké

...
Szórakozás

A Semmi kezdetben botrányt okozott, most film készült belőle

...
Hírek

Ne dobd ki a megunt könyveket!

...
Hírek

Amber Heard könyvben írná meg a Johnny Depp-pel való kapcsolatát

...
Promóció

Hogyan fokozhatod igazán az olvasás élményét?

...
Promóció

Melyik az az ital, ami írók és költők ezreinél a múzsa csókja?

A hét könyve
Zöld
Mulder ügynök logikája a sarlatánok korának uralkodó tünete
...
Szórakozás

Titkos szex, Knausgård szelleme és egy pellengérre állított gyerekkönyv - Megnéztük a Szerelem és anarchia második évadát

A Szerelem és anarchia a második évadban is hozza, amit a címben ígér, és talán az eddigieknél is mélyebbre merül a könyvkiadás bugyraiba.

...

A hazugságtól az önbecsapásig vezetnek Moskát Anita novellái [Ms. Columbo Olvas]

...

Gerőcs Péter: A filmben az a legvarázslatosabb, amit nem látunk

...

Fehér Renátó: Mindig politikai beágyazottságban születnek a versek

...

Jászberényi Sándor tíz évnyi háborúja