A könyv címe tulajdonképpen az összes novella szereplőjére igaz lehetne, mindannyian küzdenek önmagukkal, a testük, az igényeik változásával, a lemondással, a megkötött kompromisszumokkal. Ughy Szabina célja az volt, hogy a történetek hőseit kivezesse az átlátszóságból, amibe kerültek. Nem az volt az elsődleges, hogy nőkről írjon, de ő is megtapasztalt hasonló helyzeteket, ezért úgy érezte, erről tud hitelesen írni. Ettől függetlenül érdekli a férfilélek működése is, az érzelmi elérhetetlenség, a bezárkózás.
Mivel irodalomterapeutaként is dolgozik, azt mondta, hogy az életközépi válságok, a krízishelyzetek megoldásait természetesen tudja elméleti szinten, de azért is tartott öt évig befejezni Az átlátszó nőt, mert úgy érezte, meg kellett találnia ezekre a saját megoldásait, nem akart hazudni. (Olvass bele a könyvbe ITT!)
Az életet csak írás közben értem meg. Ez a rend egy rám jellemző formája” – fogalmazott.
Szerinte az átlátszóságot nagyon sokféleképpen átélheti az ember, „az egyik formája azt érezni, hogy nem vagy fontos” – mondta, és ezt bármilyen elutasítás előidézheti bennünk, helyzettől függetlenül. Azok a sorskérdések és élethelyzetek, amelyekről ír, Ughy saját terápiás és önismereti útja során merültek fel, vagy a családjában tapasztalta őket.
Elérzékenyülve idézte fel példaként, hogy az egyik nagymamája utolsó három évét nagyon nehezen élte meg a családja, és ezt fontosnak tartotta megörökíteni.
Az, hogy a novellákban szereplő nőknek mind sajátos hangja van, nem tudatos döntés volt, ösztönösen jött. Számára az az igazán fontos, hogy „a lehető legkevesebb mellébeszéléssel írjon”, ez részben magyarázza a szöveg szikár nyelvezetét is. „A líraiság mögé könnyű elbújni, de én nem akarok” – mondta az író.
Át szeretné érezni a szereplői magányát, a fájdalmukat, az örömüket, ezért nem akar és tud mellébeszélni, már csak azért sem, mert „egyébként is olyan sokféle módon csapjuk be magunkat”.
Az önmegfigyelés egyébként már gyerekkora óta jellemző rá, amikor hosszabb ideig volt a gyerekonkológián, de a magányt is ott tapasztalta meg először. A kötetben sokszor felbukkan a halál, a gyász is – nemcsak valakinek a halála miatt, hanem a különböző élethelyzetek elgyászolása –, és Ughy úgy látja, ez a téma továbbra is nagy társadalmi tabu. A fájdalmat még mindig inkább el akarják kerülni az emberek, mint szembenézni vele, bár, mint mondta, ez már változóban van. Ő a halálról is igyekszik természetesen beszélni.
Terék Annát érdekelte, hogy a biblioterápiás munkája valamilyen módon segít-e az írásban, de Ughy igyekszik szétválasztani a különböző szerepeit, a terápiás munkáját, a szerkesztői munkáját (a Móra Kiadónál - K.I.) és az írást, szerinte ugyanis nem lenne jó, ha úgy próbálna alkotni, hogy előre kitalálja, a művet később milyen terápiás feladatban lehetne használni.
Arra a kérdésre, hogy az önismeretből fakad a szabadság, vagy fordítva, azt mondta, szerinte az önismeret célja a szabadság elérése, mert számára az a szabadság, ha tudja, mitől boldog és hogyan maradhat önazonos úgy, hogy közben nem bánt másokat.
