Ughy Szabina szereplőinek az élete fordulóponthoz érkezik, igényeik lassan nemcsak a környezetük, de saját maguk számára is alig érzékelhetők. A gyermekét elengedni nem tudó rózsadombi anya, a tinderező egyetemista, a depressziós felsővezető, a vidéki pincérlány, a Dubajban szerencsét próbáló zongoratanárnő vagy épp a kiégett szerkesztő ugyan más-más élethelyzetben van, egyvalami mégis közös bennük: már rég nem szabadok. Az átlátszó nő novelláiban krízis nélkül nincs változás. Ahhoz, hogy újra láthatóvá váljanak, hogy ismét ők legyenek saját életük főszereplői, át kell élniük, ki kell hordaniuk szenvedésüket. A jelentéktelenség érzését hátrahagyva erőt kell gyűjteniük életük új fejezetéhez. Ahogy az egyik novella hőse megfogalmazza: „…mozdulataim szépnek és egészen idegennek tűnnek, mintha hosszú idő után újra látnék egy régi ismerőst”.
Ughy Szabina (1985) író, szerkesztő, irodalomteraputa. Korábban két versesköte (Külső protézis, 2014, Séták peremvidéken, 2015) és egy regénye (A gránátalma íze, 2018) jelent meg. Érzékeny, a lélek rezdüléseit anatómiai pontossággal feltáró írásait a jól adagolt irónia és finom humor oldja.
Én vagyok az a nő
(részlet Az átlátszó nő című kötetből)
– Maga mióta vár? – kérdezem a mellettem ülőt. Karja sötétlila, könyökhajlatát egy piszkos vászondarabbal tekerte körbe. Dől belőle a piaszag. Mi még a szerencsésebbek közé tartozunk, mert van ülőhelyünk. A folyosón vagy egy tucat ember áll, de jó páran vannak olyanok is, akik a földön ülnek. Egy húsz év körüli férfi félig már fekszik a linóleumon, kint van az egész dereka, sőt a fenekéből is jóval több látszik, mint amennyit látni szeretnék belőle. Nehéz eldönteni, hogy polgárpukkasztásból marad így, vagy valóban ennyire rosszul van. Mellette egy rendőr ácsorog rezzenéstelen arccal. Hamarosan be is hívják őket, ekkor veszem csak észre, hogy egymáshoz vannak bilincselve, a fiú lába béklyóba kötve, a rendőr vezetőszáron húzza maga után a félájult rabot.
– Hat órája. – Csönd.
– Én már tíz – mondom, de azon nyomban el is szégyellem magam a hangomban bujkáló büszkeségtől. – Tíz és fél – nézek az órámra, s ezúttal sikerül jóval tragikusabban kiejtenem a szavakat. Azonban a férfi válaszra sem méltat. – Még pisilni sem mertem elmenni, hátha pont akkor szólítanak – kuncogok. – Egy hölgy például, aki itt ült a maga székén, pont akkor ment el, mikor őt szólították, és aztán újabb három órát várhatott, mire behívták.
– Kovács János? – lép ki egy leharcolt külsejű orvos az egyik kórteremből. Kigombolt inge a fél mellkasát szabadon hagyja, nyakában a sűrű szőr között megcsillan egy aranykereszt. Valószínűleg nemcsak a folyosón nincs légkondi, hanem a rendelőben sem. Szerencsére a tíz és fél óra alatt teljesen megszokta az orrom az izzadók neurotikus szagát.
– Én vagyok – szólal meg a mellettem ülő férfi, s ahogy hirtelen felugrik, azon nyomban vissza is huppan a székre. – Biztos a vérnyomásom – mondja szabadkozva, és ezúttal lassabban áll föl, majd a falnak támaszkodva becsoszog a vizsgálóba.
– Na, a protekciós – böki oldalba egy idős nő a mellette ülőt.
Egy jó fél órával később egy nővér ül le mellém.
– Szombat este van, tudja, ilyenkor a fél város kiüti magát; drogosok, szerelmi verekedések, túlzabálások, diszkóbalesetek, legénybúcsúk. Felvesszük az anamnézist. Nyugodjunk meg, minden rendben lesz. Nevünk? Lakcímünk?
Hogy került ide ez a nő? És miért beszél hozzám többes szám első személyben? Hová tűntek a mentőseim, az én mentőseim? László, aki rálehelt a fonendoszkópra, mielőtt a szívemre tette volna azt? És Tomi, akinek olyan izmos a karja?
Becsukom a szemem, a légzésem végre nyugodt. A fülemben örvénylő vér surrogása is megszűnik. Mély levegőt veszek, és újra látom magam előtt a tegnap estét. Ahogy kinyitom az üveg bort, bekapcsolom a Luigi Tenco legszebb dalai-válogatást, felhúzom lábamat a fotelben,
és arról álmodozom, hogy Rómában vagyok, a Villa Borghese egyik padján.
Talán az első két pohár után kezdődött, de az biztos, hogy Luigi a Vedrai, vedrai dalát énekelte. „Non son finito sai, non so dirti come quando, ma vedrai che cambierà…” – dehogy változik, dehogy. Dőlt rólam a veríték, mintha a gyógyvizes fürdőből léptem volna ki, de a testem nem szívta magába sem a gőzből, sem a forró vízből a meleget. Szokatlanul meleg október lévén még a fűtést sem kapcsoltam be, csak este, hogy a dolgozatok javításakor ne kelljen folyton dörzsölgetni az ujjaimat. Elviselhetetlenül fájt ez a dal. Kikapcsoltam a lejátszót, bár legszívesebben kihajítottam volna az ablakon a hangfalakat. Ki innen, mindegy, hova, csak ki ebből az egészből, ebből a dalból, ebből a nyelvből, ebből a szobából, ebből a nyomorult, szűk életemből.
Újabb pohár bort töltöttem, de a kezem annyira remegett, hogy vagy fél decit melléöntöttem. Dühömben lecsaptam az üveget a konyhapultra. Kinyitottam az ablakot, és próbáltam mélyeket lélegezni. Eszembe jutott, hogy meg kéne mérni a vérnyomásom, mert úgy éreztem, mindjárt szétrobban a fejem. Rövid ideig gondolkodnom kellett, hogy hová tettem a műszert, mire végre bevillant: a fehérneműs fiókban lesz. 214/110, pulzus 137. Majdnem, mint hat évvel ezelőtt…
Felhúztam a nadrágom szárát, a szőr olyan fél centi hosszúságúnak tűnt. Le kéne borotválni, gondoltam magamban. Fel-alá járkáltam. Vagy lehet, hogy csak magamra húztam a pokrócot, és arra vártam, hogy elmúljon ez az egész? Számoltam talán, igen, biztosan számoltam magamban, hogy kilépjek abból az állapotból, ami burjánzó csonthéjával szép lassan magába zárt. A halálfélelemnek nincs se múlt, se jövő ideje. Csak a most, csak az itt és most, vízszintes és függőleges, metszéspontjukban én, én, apró kis ponttá tömörülve.
Meg fogok halni, kúszott fel ereimben az érzés, mindenképp meg fogok halni. Hiába rogyok le egy székre a nyitott ablak előtt, hiába próbálok egy pohár jeges vizet inni, nedves ruhával törölgetni magam. Hiába minden, minden.
És innentől kezdve elhagytak a szavak.
Életem nehéz vagy épp legszebb perceiben szeretem magamat leírni, mintha egy regény vagy egy film szereplője volnék, aki egy megrendezett jelenetben van, pont úgy, ahogy a rendező vagy az író megálmodta őt. „Én vagyok az a nő, aki együltő helyében képes felzabálni négy doboz Pringles chipset.” „Én vagyok az a nő, aki a reggeli fénybe tartja az arcát, miközben a villamost várja.” „Én vagyok az a nő, akinek formás bokáját megbámulják a férfiak.” De akkor elszállt minden szavam. Nemhogy valamilyen nő, de még nő sem voltam. Se jelző, se főnév, de még ige is alig, alig.
