Hogyan ér végleg véget egy nemzedék? Mit jelent felnőni, együtt élni a nemzedékünk tagjaival, majd egyesével elbúcsúzni tőlük? Vámos Miklós 15 évvel ezelőtt megjelent regényét utolérte az idő, és az akkor távoli jövőnek szánt, 2026-ban játszódó utolsó fejezet ma már a jelenünket jelenti. A Szitakötő nyolc barát történetét meséli el, akik háromnegyed évszázadon keresztül együtt voltak – hol közelebb, hol távolabb – egymás életében, mindez pedig egybeesett a 20. századi Magyarország nagyobb történelmi változásaival. A nyolcak a kemény szocializmusból, a puha diktatúrán és rendszerváltozáson át egészen a mai kapitalista világig mindent lekövettek. Most újított, átdolgozott változatban megjelenő regény a barátság, a nosztalgia és a soha meg nem álló idő története.
Vámos Miklós: Szitakötő (részlet)
Jövő körút
ŐK ketten – Selmeczy Jolán és Vass Márton, a sci-fi író – évek óta nem találkoztak. Azt se tudták a másikról, hogy él-e még.
Volt egy bizonyos álma Szabados Vera Viktóriának. Elmesélte Selmeczy Jolánnak, akkor régen, amikor bement hozzá a kórházba. Szegény Gyuri kifejezett kérésére. Azzal hívta föl: Jolikám, ha szeretnéd látni még egyszer utoljára, igyekezzél!
Joli igyekezett, noha hitte is, nem is, másfél éve várták a… végét. Leginkább ő maga várta. Ahhoz képest most egészen jó állapotban volt. Csak a vastag fekete kötött sapka furcsa a fején, ilyen meleg időben.
Vica sugárzó szemmel kijelentette: Úgy néz ki, megmaradok, against all odds! – a kórházi semmittevés napjaiban angol tudását próbálta javítani, MP3-asán hallgatta a nyelvleckéket. A négyszemélyes szobában még két betegtárs feküdt, Joli megítélése szerint inkább haldoklótársak. Két fiatalabb nő. Boldog vigyorral integettek: Bizony, Vicuskánk ma reggel fölkelt az ágyból és elment a mosdóig! – így az egyik. És megtapsoltuk! – így a másik. Jolinak a Vicuskánk rosszul esett. Szabados Vera Viktória a mi Vicuskánk, gondolta.
Hát… a „mi” lassan már múlt idő, egy té. Vagy… lehet, hogy tényleg meggyógyul? Gyuri ne tudna róla?
Vica fitogtatni akarta a javulást, kikászálódott az ágyból, de csak Jolira támaszkodva tudta elhagyni a kórtermet. A fatető borította teraszon piros kerti padok, ott hűsöltek a járni képes betegek.
Találtak helyet. Joli átadta ajándékait, csoki, kompót, gyümölcslé, és húsz deka Appenzeller. Vica úgy tartotta, ez a svájci termék a világ legjobb sajtja, Budapesten ritkán kapható, akkor is aranyárban mérik. Vica köszönte szépen, de Joli kiolvasta a szeméből, hogy ilyesmit nem ehet. Még vagy már?
Míg ő ezen morfondírozott, Vica elmesélte, hogy velük álmodott, Selmeczy Jolánnal és Vass Mártonnal. Mágustanfolyamra jártak, hárman, a Zichy Jenő utcába, mely úgy festett, mint a Kolozsvári utca Csabán. Az épület a katolikus templomra emlékeztetett, a Jézus Szívére, de színesen villogó neonfelirattal: MÁGUSKÉPZŐ. Az álomban Vica természetesnek találta, hogy ide-járnak, azt is, hogy Joli és a sci-fi író egy pár. Végzősként az elsötétített nagyelőadóban ültek (ami a szegedi egyetemre hajazott), tucatnyi csoporttársukkal. A katedrán a tanszékvezető mágus, göthös színesbőrű férfi, félig afrikai király, félig Ringo Starr, fekete öltönyben (vagy inkább frakkban?), csörgő nemesfém karkötőben, nyakláncban, ujjain hat-nyolc gyűrűvel. A padsorok sötétségbe burkolózva, a tanári asztalra fejgép fényköre vetül, színházi világítás módjára.
Váratlanul egy másik fejgép Vicára szögeződik, a fél-király odafordul, s azt kérdi, letegezve, mint egy slicc-gombot:
Te kis szőke, vallj színt, boldog vagy-e most, 2026-ban?
Vica pedig: Igen, boldog vagyok, de nem szőke, hanem ősz! A féldobos pedig: Festessed be! festessed be! festessed be! – mint amikor a régimódi bakelitlemezeken megakadt a tű.
Akarod, hogy befessem neked? van már olyan cucc, amivel tíz perc alatt megcsinálhatjuk a vécében! – Joli. Vica vállat vont, s lehúzta a fejéről a kötött sapkát. Biliárdgolyóra hasonlító koponya bukkant elő. Joli kis híján lefordult a padról. Másra terelte a szót: Kíváncsi vagyok, mit szólna a neves bécsi doktor a 2026-hoz?
Vass Márton szokta volt így emlegetni Sigmund Freudot.
Ehhez nem kell bécsi doktor, amikor még nem derült ki, hogy mi a bajom, 2026-ig akartam élni, többször beírtam a naplómba! – Vica, már újra kötött sapkásan. Joli kiszámította, Vica ezek szerint hetvenhat évre tervezte volna földi pályafutását. Miért nem hetvenöt, vagy nyolcvan?
Azon egyikük sem akadt fönn, hogy Vica álma össze-hozta Selmeczy Jolánt Vass Mártonnal.
76. Nem is olyan sok. Bár ahhoz képest, hogy hatvankettő volt, amikor ezt álmodta, és épp haldoklott… Eegen.
Most itt a 2026, és a Vica temetése óta elmúlt tizennégy évben annyi minden történt, hogy alig fölfogható. Az a legkevésbé, hogy Selmeczy Jolán platinaszőke.
Ahhoz Vica mit szólna, hogy Joli csakugyan beiratkozott egyfajta mágusképzőbe? Varsóban. Az Institute of Personal Coaching 2019-ben nyílott. Az épület nem a Jézus Szívére hasonlított, inkább a szegedi városházára. Selmeczy Jolán akkortájt csöppent a lélekorvoslás titokzatos mezejére, amikor legjobb (már egyetlen) barátnőjét és üzlettársát, Korin Emőkét is elvesztette. A tízes években Európaszerte lendületesen terjedtek a lélekgyógyítás alternatív módszerei. Már szinte minden ismerőse járt valamiféle tanfolyamra vagy körbe. Buddhista meditációra. Hellinger-terápiára. Kineziológushoz. Jógára. De legalább természetgyógyászhoz. Ha jól emlékszik, 2015 tájt kezdték kócsingnak hívni. Biznisz Kócsing, Pörszonel Kócsing, Femili Kócsing.
Emő tervezte, hogy kipróbálja a Pörszonel Kócsingot, Jolit is rábeszélte. Épp lepattintotta a soros (utolsó) pasiját, s úgy döntött, nem halasztgatja tovább a menopauzát tablettákkal. Joli azt hitte, elutazik valahová, szakításait mindig azzal gyászolta vagy ünnepelte.
Emő az elsők között tett szert minikopterre, s boldogan szállt egzotikus célpontokra, odafenn nem zavarta a magány.
Egyszer fölvitte Jolit, de ő nem érezte magát biztonságban a léggömbre emlékeztető műanyaggolyóban.
Korin Emőke ezúttal csak a római partig repült. Fölkereste a régi csónakházat, ahol első férjével, a hallókészülékes Jenővel töltött egy boldog nyarat az egyik bódéban, melynek berendezése mindössze az emeletes ágyból és a falimosdóból állt. Elég, ha boldog vagy.
De a bódékat már lebontották A főépület még állt, elhagyatottan és feketén, mintha tűz pusztított volna itt. Annak idején kilbótoztak, Jenő tanítgatta, hogyan kell siklani a gurulós ülésen előre-hátra úgy, hogy a combizmok ereje is hajtsa az evezőket.
A csónakház üres. Mit csináltak a kilbótokkal és a szkiffekkel? Elmúlt a dús lakkszag is, amit úgy szeretett. Lenn a kerti kapunál talált egy vénséges vén műanyag kajakot, a hasára borulva. Körben benőtte a gaz. Hol lehet az evezője? Elolvasta az orr oldalára festett föliratot. Szovjet gyártmány. Istenem… az ötvenes években készülhetett! – Emő máris rokonának érezte. Fölemelte – alatta néhány evező.
A csónakleeresztő nem működött. Emő nem próbálta a vállára emelni a kajakot, megragadta az orrán a fogantyút, és a Dunához vezető betoncsík mentén vonszolta le a sárgára kopott füvön a stéghez. Mely szintén eltűnt.
Fölső ruházatát a hátsó üregbe hajtogatta, cipőjét is odadobta. Térdig gázolt a vízbe a kavicsokon, hogy beszállhasson. Még sosem ült kajakban, de boldogult, bár állandóan lelocsolta magát. Míg rá nem jött, hogy állítania kell az evező két tollán. Küzdött az erős sodrással. Lassan haladt fölfelé.
Hirtelen rég feledésbe merült érzés kerítette hatalmába: a szinte tökéletes elégedettség.
A víz megnyugtató csobogása, az ég fanyar kékje, a parti fák rendíthetetlensége, és a semmivel össze nem hasonlítható öröm, amit az váltott ki, hogy a sajkáját – ha úgy tetszik, élete hajóját – ezúttal kizárólag ő vezérli, az irányt is ő szabja meg, ha el nem szakad a lábkormány két foszladozó zsinórja.
Csak egyvalami zavarta. Nincsenek már madarak. A tízes évek végére a költöző madarak beszüntették ingázásukat Afrika és Európa között, örökre lenn maradtak délen. Márpedig madár híján a táj halott. Hát az ember? – kérdezte vagy kérdezhette Korin Emőke. Könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó, a legutolsó gondolata. Megállt a szíve. A kajakot a Duna ereje és az enyhe szél betolta középre, laza forgásban sodródott lefelé. Abba az irányba, ahol Közép-Európa madarai élnek – ha élnek. Honnan tudod ilyen pontosan? – kérdezte Vass Márton Korin Emőke temetése után, amikor Selmeczy Jolán mindezt elmesélte. Kikövetkeztettem! – hazudta Joli. Azt nem merte bevallani, hogy éber hipnózisban látta, félt, hogy a sci-fi író kiröhögi. A rendőri jelentés szerint a főváros déli részén húzta a partra egy horgász Emőt a kajakban. Ott, ahol valaha a Művészetek Palotája volt, ami életveszélyessé vált, le kellett bontani. A halál oka egy méretes vérrög, az aortába szorulva.
Csöndben gyászolták Korin Emőkét. Az agg sci-fi író nem akart megszólalni. Joli nem tudott.
Azóta kettejük kapcsolata megszakadt. Joli nem kereste, mert a sci-fi író azt juttatta eszébe, hogy a nyolcakból őneki csak a kültag maradt.
Ideje se volt, az utóbbi években magába szippantotta a spirituális újjászületés. Az majnem annyi munkaórát vesz igénybe, mint egy félállás.
Tulajdonképp Vass Mártont is szegény Emő rángatta bele a léleképítés korszerű módszereibe. Családállításra vitte el, erőnek erejével, az utolsó pasijával együtt. Mindkettejüknek azt hajtogatta: Bízzatok bennem, jót tesz, ne féljetek. A sci-fi író nem félt, bár nulla esélyt látott arra, hogy efféle praktikák változtathatnának rajta vagy a helyzetén. A pasi – aki vízhajtású autókkal üzletelt – mástól félt. Azt hazudta Emőnek, hogy válófélben van, de erről a feleségét még nem tájékoztatta.
Vass Márton korábban próbálkozott már pszichiáterrel és agykontrollal, mindig belelovalta magát, hogy most aztán jó lesz. A hatás napokig, legföljebb hetekig tartott. Nem lett jobb, gondolta. Elbasztam. A nyolcak is elbaszták. Az egész ország elbaszta – itt már a szemetet se viszik el –, miért volnék kivétel?
A Hellinger-féle családállításon tizenöten ültek a téglalap alakú teremben, a fal mentén. A ceremóniát egy középkorú német férfi vezette, azt mondta, ő Bert Hellinger egyik tanítványa. Szavait gyatrán fordították magyarra. Egy idézettel kezdte: „Kilépsz a napfényre, és máris világosság van!” A nagy Bert Hellinger szavai ezek, hölgyeim és uraim!
A sci-fi író odasúgta Emőnek: Kilépsz a napfényre, és máris bőrrákot kapsz! – de Emő pisszegett.
A sci-fi író nem értette, hogyan lehet ezt komolyan venni. Unalmában a szétosztott brosúrát lapozgatta. A módszer atyja, Bert Hellinger, eredetileg papként került Dél-Afrikába, ott figyelte meg, miként használják gyógyításra a törzsben élők a közösség erejét és az ősök tiszteletét. Később papi hivatását feladva, elmélyült a pszichoanalízisben és a csoportlélektanban. Hát jó.
Fotó: Valuska Gábor
