Egy írólegenda hagyatéka, melynek megkaparintása sorsdöntő lehet – innen indul Laura Dickermann könyve, amelyben minden megtalálható, ami egy igazi romantikus történethez kell. Szerelem, rivalizálás, szellemesség, mindezek hátterében pedig a könyvek csodálatos birodalma. Rebecca és Ben asztaltársak New Yorkban, a kiadói világ fellegvárában, és szerkesztőként állandóan versenyeznek egymással. Csipkelődő üzeneteket írnak, igyekeznek felülkerekedni egymáson, de nem sokáig képesek leplezni, hogy időközben elkezd kialakulni köztük a vonzalom. Amikor „az Oroszlán” névre hallgató írófejedelem meghal, egy elveszett kéziratra vadászva a múlt nyomába erednek, és izgalmas felfedezéseket tesznek.
Laura Dickermann: Asztaltárs (részlet)
ELSŐ FEJEZET
Hétfő
Rebecca, munkában
Rebecca ellenségesen meredt új, közös asztalukra, amely teljesen kopár volt, egyetlen, zöld műanyag edénybe ültetett, szánalmas kaktuszt leszámítva. Hogy fajulhattak idáig a dolgok? Hiszen saját irodája volt! Igen, egy aprócska irattároló fülkéből kialakított helyiséget mondhatott a magáénak, amikor öt évvel ezelőtt dolgozni kezdett az Avenue Publishing kiadónál.
De legalább annak volt ajtaja, amit magára zárhatott.
És két hosszú év után, ami alatt a nagyanyja nyugati Kilencvenharmadik utcai lakásában élt és dolgozott, valójában alig várta, hogy visszamehessen a munkahelyére és láthassa a munkatársait, ahelyett, hogy a Zoomban beállított háttérképüket elemezgetné, hogy végre pletykálhassanak a konyhában, és otthonkáit cipzáras ruhadarabokra cserélhesse.
Csakhogy időközben a Leesen, az a behemót cég, amely az Avenue, a Hawk Mills és egy maréknyi másik kiadó tulajdonosa volt, áttért az egy légterű irodákra. A vezérigazgató, Frank French igyekezett a helyzetet izgalmas lehetőségként beállítani a csapatszellem építésére. Ám alighogy Rebecca megszokta, hogy semmi privát szférája sincs a munkahelyén, a Leesen bérbe adta a harmadik emeletet, az irodában töltendő idejét a hétfői és a keddi napokra korlátozta, a Hawk Mills embereit pedig, akik szerdán és csütörtökön jártak be, az Avenue szintjére költöztette, ugyanazokhoz az asztalokhoz, amelyeknél most ő ült a munkatársaival.
Rebecca aprócska irodáját átnevezték „szinergiaszobának”.
Eddig egyedül Pault látta a termelésről, hogy használta volna, ott szokta elfogyasztani fodros kelből készült cézársalátáját, amiről Rebecca tapasztalatból tudta, hogy pont ugyanolyan ízű, mint a Buffalo-csirkesaláta.
Nehéz táskáját a válláról a székre engedte, ami mindjárt arrébb is gurult, miközben az asztalra ejtette a holmiját rejtő dobozt: egy kék Marimekko bögrét, a céges laptopját, egy másik bögrét, amelynek croissant formájú füle volt (az unokaöccseitől kapta ajándékba ezt az imádott förtelmet) és amiben a kedvenc tollait tartotta, egy bekeretezett fotót legjobb főiskolai barátnőjéről Stelláról és a nagyijáról, Mimiről, ahogy felemelik pezsgőspoharukat, egy csomag csokis mandulát, egy üveg cseresznyés kombuchát, amit majd berak a céges hűtőbe, a Julia Childot ábrázoló egérpadját és egy képeslapot a Magyar Cukrászdáról, amelyet az íróasztal hátsó falának támasztott.
Most komolyan, mindenki tudja, hogy a kaktusz a lehető legrosszabb növény a világon: szúrós, csúf kedvence a forróságot és a westernfilmeket kedvelő embereknek, akiket hidegen hagy a buja növényzet, a természet és az élet. Ha neki, aki hétfőn és kedden használja az asztalt, kedd esténként az összes holmiját el kell zárnia egy irattároló szekrénybe, majd hétfő reggel mindent újra előpakolnia, akkor Miszter Szerda–Csütörtök miért nem képes eltüntetni szem elől a szánalmas kaktuszát?
Talán, futott át Rebecca agyán, az irodai élet egyáltalán nem neki való.
Visszahúzta a széket az asztalhoz és belerogyott, hogy új, egyértelműen tarthatatlan helyzetéből felmérje a terepet. Az otthoni munkavégzés most még az apja gyerekszobájából is egész jónak hangzott.
Mrs. Singh a humán erőforrásról mindenki felett basáskodott hétfőtől péntekig elfoglalt asztalánál, amely egy elektromos vízforralóval, egy lelkesítő „a nap szava” kalendáriummal és egészséges, virágzó növények valódi dzsungelével büszkélkedett.
Chloe, Rebecca jó kedélyű asszisztense vadul integetve jelezte, hogy éppen Zoomon beszélget.
Rebecca visszaintett. Remélte, hogy Chloe takarékra állítja a jókedvét, amíg ő kicsit hozzászokik ehhez az állapothoz, amelyet leginkább lefokozásként élt meg.
Ez nem lefokozás! Ez az új világ! A „dinamikus ültetési rend” világa, ahogy Frank French hívta sajnálatos módon. Rebecca még csak huszonnyolc éves, de máris öregnek, zsémbesnek, maradinak érezte magát. Az lehet, hogy Chloe leopárdmintás Crocs papucsot visel? Miért? Újra divatba jött a Crocs? Szívből remélte, hogy örökre eltűnt.
Kihúzta az íróasztalfiókot, és elővett egy csomag új, neonszínű Post-it tömböt. Újra divat a neon? Mi volt a baj a jó öreg, sárga színűekkel?
Az új „hot desking” (most tényleg, Frank French?) asztaltársa neonszínű Post-itot és kaktuszt vásárolt?
Rebecca semmit sem tudott róla, azt leszámítva, hogy Bennek hívják és új szerkesztő a Hawk Millsnél, ennél fogva az ellensége: a Hawk Mills és az Avenue nyíltan versengtek. Ugyanazokért a projektekért, irodalmi művekért, életrajzokért szálltak ringbe, és az akciósan kétszázötven dollárba kerülő, dekorációként szolgáló, tulipánokat bemutató képeskönyvekért.
– Hallom, az új fiúnak vörös a haja!
A marketingosztályt vezető Gabe arcon puszilta Rebeccát, és egy szalvétába csomagolt fánkot nyomott a kezébe. Múlt héten komoly felhozatal volt az új, asztalmegosztós gyakorlat megünneplésére: reggel burritóval a konyhában, délután négykor pedig sajtfalatokkal és olcsó borral fémjelzett fogadással.
Előre látható volt, hogy a csinnadratta alább fog hagyni, és ezen a héten mindössze két tucat fánkra korlátozódott.
Gabe félig felült az asztalra, hosszú lábát keresztbe tette, így Rebecca megcsodálhatta élénk színű, minden kétséget kizáróan botrányosan drága, csíkos zokniját. Gabe volt a legfőbb ok, amiért Rebecca egyáltalán bent akart lenni az irodában; nagyjából egy időben érkeztek az Avenue-hoz, és nemcsak munkahelyi, hanem valódi barátok is lettek.
Tavaly Rebecca egy Kaváfisz-verset olvasott fel Gabe és rendezvényszervező férje, Thanapob esküvőjén. Utóbbit mindenki csak Tornak hívta.
– Vörös! Logikus. – Rebecca gyanította, hogy Mrs. Singh volt Gabe hírforrása, aki érdekes módon ugyanúgy érdeklődött a munkahelyi pletykák iránt, mint Gabe. Rebecca ugyanazzal az optimizmussal harapott bele a fánkba, mint amivel a nagyanyja, Mimi állt neki lekaparni a sorsjegyeket. Ezúttal milliók lesznek rajta! Ezúttal nem lesz szikkadt!
Szikkadt volt.
Rebecca még egyszer sóvárogva gondolt vissza azokra az időkre, amikor a mikrofonon keresztül csevegtek, és a telefonja kameráján ellenőrizte, nem maradt-e valami a fogai között, és igen, amikor képes volt az aktuális munkájára koncentrálni, nyugodtan, csendben, csukott ajtó mögött.
Az asztal felé intett, de széles mozdulata a dolgok elfogadhatatlan állásának is szólt.
– A vörös hajúak a legrosszabbak.
– Vannak szívdöglesztő vörösek és problémás vörösek – mondta Gabe.
Gabe szánakozva pillantott a kaktuszra, és határozottan eltolta az útból.
– Nem az én kaktuszom – tisztázta Rebecca. – A vörös hajúé. Itt hagyta, fittyet hányva a szabályokra.
– Például – folytatta Gabe ügyet sem vetve Rebecca megjegyzésére – Harry herceg, ha nem lenne herceg, akkor valószínűleg problémás vörös lenne. De a hercegsége miatt szerintem szívdöglesztő. Egy szívdöglesztő vörös.
– Hercegsége? – Rebecca még egy csalódást keltő falatot harapott a fánkból. – És én még azt hittem, le akarod vezetni alaptalan dühödet, amiért elbuktuk a Harry herceg könyvet. Mintha az Avenue csak úgy szórná a végeláthatatlan milliókat bárkinek.
– Mit végeláthatatlan! Ki volt hirdetve! Huszonöt millióba került! Minden fillérje megérte, és Meghan segítségével szarrá reklámoztam volna!
– Ahogy ezt már említetted. – Rebecca bekapcsolta a számítógépét, a kaktuszt pedig az íróasztal túlsó végébe száműzte, a monitor mögé. – Tény: nincs olyan szívdöglesztő vörös a világon, akivel ne érhetne fel egy nem vörös. Mit tudunk erről a Benről? –
A „Ben” egyáltalán nem tűnt vörös hajúhoz illő névnek.
Rebecca szeplős Harry hercegként képzelte maga elé asztaltársát, de korántsem mint herceget, így a hercegséggel járó szívdöglesztő megjelenés nélkül. – Ben, mint Benjamin: jó kiállású, kékharisnyás bostoni fiú, aki csatos cipőt visel és sárkányt ereget. Várj, az Benjamin Franklin. Szóval régimódi, Ben Franklin-féle fazon, buggyos térdnadrágban.
– Az nem buggyos térdnadrág. Lovaglónadrág – javította ki Gabe. – Vagy Ben, mint Benny: egy kötekedő kölyök Jersey-ből, aki egy doboz cigarettát húz elő a pólója ujjából és autókat szerel. Vagy mindkettő… magas, izmos és talpraesett. Talpraesett és magas, izmos.
Rebecca letépett egy sárga Post-itet a tömbről: „NINCS A KAKTUSZNÁL RÉMESEBB NÖVÉNY.” Túl agresszív? Összegyűrte és újabb cetlit tépett.
„A KAKTUSZ MEGFELELŐ ASZTALI DEKORÁCIÓ?”
Bújtatott agresszív? Összegyűrte.
„UTÁLOM A KAKTUSZODAT.”
Nyíltan agresszív? Ezt is összegyűrte, és az asztal melletti szürke papírkosárba söpörte a többivel együtt.
– Gyere vissza később! Épp elég dolgom van most.
Gabe visszament az iroda másik végében lévő tip-top asztalához.
(Az ártalmatlan Carlotta volt az asztaltársa, aki ugyanazt a marketinges munkát végezte az emeletükre befurakodott Hawk Millsnél, mint Gabe az Avenue-nál, és most heti két napon osztozni kényszerültek a helyen.) A szabályokat megátalkodottan követő Gabe azonnal felvette a kapcsolatot Carlottával, és finoman ízléses asztali dekorációt javasolt – kaktuszt nem említett –, amelyet a nő azonnal el is fogadott. Carlotta kérés nélkül is eltette az unokahúga általános iskolai ballagási fotóját, kedd esténként pedig Gabe zárta el a MoMA dizájnboltban vásárolt Tizio lámpáját, hogy „megóvja” Carlottát attól, hogy véletlenül eltörje.
Rebecca ránézett az e-mailjeire. Fel kellene hívnia Bent és világosan a tudtára adni, hogy a kaktusz elfogadhatatlan? Valamint hogy szeretné a szépen összehajtogatott, fekete, munkahelyi kardigánját az alsó fiókban hagyni, arra az esetre, ha a légkondicionálót maximumra állítanák? Inkább nem gyömöszölné a kulcsra zárható szekrénybe a bögréivel.
Felejtős!
Sokkal fontosabb tennivalói is akadtak ennél.
Például: egy e-mail a legutolsó javításokkal Lady Paulette-től (aki valójában nem Lady, és nem is Paulette), akinek a huszadik század egyik kevésbé ismert filozófusával folytatott kapcsolatáról szóló életrajza megmagyarázhatatlan módon felkeltette Rebecca főnökének, Aminek az érdeklődését. A kézirat ezek után Rebecca asztalán landolt a feladattal, hogy terelje végig a kiadás folyamatán.
„Rebecca – Lady Paulette minden levelében kézírást utánzó betűtípust használt, ami rettenetesen idegesítő volt –, okvetlenül fontos, hogy a kész könyvben megjelenjenek ezek a változtatások. Tudom, hogy késő, és tudom, hogy nem szép dolog ilyet kérnem.
De nélkülük a könyv egy rakás szemét lesz.
Ha ezeket a módosításokat nem hajtják végre, nem tudom, be tudok-e állni A lady és az agy mögé, és végigcsinálni a reklám- és médiamegjelenéseket, amiben előzetesen megállapodtunk. K.”
Rebecca megnyitotta a csatolmányt. Lady Paulette Catherine-ről Katherine-re változtatta a macskája nevének írásmódját, ami rengeteg kereséssel és cserével fog járni a szövegben. Rebecca felsóhajtott és továbbküldte a levelet Richardnak, a végtelen türelmű műszaki vezetőnek, akiről Rebecca tudta, hogy le fog vágni egy hisztit, azt fogja mondani, hogy lehetetlen megcsinálni, aztán majd mégis megoldja.
Küldött Gabe-nek egy gyors e-mailt, hogy megkérdezze, mit gondol, érdekelné-e a Liberty Londont a lehetőség, hogy sálakba bugyolálja Lady Paulette-et a turnéja idejére.
Talán van nekik macskamintás.
Lejjebb a bejövő e-mailjei között volt egy levél magától Frank Frenchtől, amelyben üdvözölt mindenkit az osztott íróasztal-használat második hete alkalmából a „rugalmas otthoni / irodai munkavégzés”, a „modern hatékonyság” és a gyanúsan hangzó „határok nélküli munkahely” szófordulatokkal élve.
Kapott egy, a cég összes dolgozójának szóló e-mailt is, szintén Frank Frenchtől, amelyben tájékoztatta őket Edward David Adams, az irodalom oroszlánja – az irodalmi életet uraló rettenetes, ám tehetséges New York-i férfiak utolsó tagja, akiknek a tettei még nem árnyékolták be briliáns háborús regényeiket, külvárosi hűtlenséget ábrázoló díjnyertes leírásaikat és köteteken keresztül vívott kiváltságos életük küzdelmeit a halandósággal – közelmúltban bekövetkezett haláláról.
EDA, avagy az Oroszlán, így végleg elvonult tombolva a sötét éjszakába, és Rebecca eleget tanulmányozta ahhoz szikrázó, kemény mondatait a főiskolán, hogy megadja neki a méltó tiszteletet.
„Rendkívüli, kiemelkedő tehetség, akinek életműve írott szavaiban él tovább” – ami, őszintén szólva, kicsit túlságosan is hízelgő volt.
A cég az Oroszlán számos regénye közül egyetlenegyet sem adott még ki, ami teljesen feleslegessé tette ezt a szívből jövő megemlékezést, de Rebecca magától Frank Frenchtől tudta – aki egyszer sarokba szorította egy koktélpartin (amikor még rendeztek a cégnél koktélpartikat!) –, hogy a férfi egyszer eltöltött egy görbe estét az Oroszlánnal a legendás Bread Loaf írói konferencián, azon az irodalmi hírességektől hemzsegő, nyaranta rendezett vermonti összejövetelen, amelyet leginkább „Bed Loaf” néven emlegettek, igaz, ma már inkább a szakmai kapcsolatok építésének a terepe, nem pedig holmi vad hancúrozásé a Green Mountains csúcsai között.
Az Oroszlán halála kétségkívül egy korszak végét jelentette. Egy korszakét, gondolta Rebecca, amely felett eljárt az idő.
Fotó: Sophie Jacobson/A szerző hivatalos oldala
