Tompa Andrea könyve egyszerre szívbe markoló örökbefogadástörténet és nagyszabású fejlődésregény, amely húsbavágóan mély érzések közepette kalauzolja el az olvasót a 20. századi Erdély világába. A cselekmény 1944-ben, a kolozsvári gettósítás idején veszi kezdetét, amikor egy zsidó orvosnő a dajkára bízza néhány hónapos gyerekét, hogy megóvja őt a származása miatti üldöztetéstől. Erzsi és férje, Feri védelme alatt az eleinte csak Matyiként emlegetett Székely Matild a kötet lapjain felnőtté válik, majd színésznőként újra és újra szemben találja magát saját múltjával.
A Sokszor nem halunk meg olyan mű, amely az utolsó oldalakhoz érve sem ereszt. Ami engem illet, bennem még sokáig dolgozott ez a történet – megszerettem a karaktereket, mintha ismerném őket. Éppen ezért nagy várakozással, ugyanakkor némi félelemmel néztem az előadás elébe. Hogyan fog beleférni ekkora tudásanyag, ennyi életesemény és helyszín egy kétórás stúdiódarab kereteibe?
Sokrétű játék, kreatív megoldások
Kint gyülekeztünk, majd mindannyian együtt léptünk be az Örkény Stúdióba – méghozzá rögtön az előadás terébe. A székek kétoldalt sorakoztak, középen ült a Ferit alakító Friedenthál Zoltán, mellettem a súgó, velem szemben pedig Matisz Flóra Lili, aki a kiváló zenei aláfestésről gondoskodott. Nem véletlenül voltak ők is a színen: később bevonódtak az előadásba, ahogy a babahangokat mesterien imitáló fiatal nő sem maradt a háttérben.
Benne Szaplonczay Máriát ismerhettük meg, aki Tilda szerepében tökéletesen tudott kislány és érett felnőtt is lenni egyaránt.
A többi színésztől is hasonlóan erős és sokrétű játékot láthattunk: az Erzsit alakító Takács Nóra Diána a holokauszttúlélő írónő, Harsányi Zimra figuráját is jól hozta, míg Szandtner Anna volt többek között postás és anyós, de a középkorú Matildot is ő hívta életre.
A folyamatos cserélődés akár zavart is okozhatott volna, de olyan átlényegüléseknek lehettünk tanúi, hogy egy pillanatra sem éreztük magunkat elveszettnek. Ez azért is nagy dolog, mert az alkotók meglehetősen kevés jelmezzel vagy éppen díszletelemmel dolgoztak. Erzsi például kezdetben csupán egy összetekert kendőt szorongatott – ez volt a kis Matyi, akit folyamatosan csitítani kellett.
Egy olyan korban ugyanis, amikor még a falnak is füle van, „nagy csendbe kell lenni”.
Bár a karaktereket legfeljebb egy-két jellegzetes ruhadarab különítette el, és szinte semmi sem volt a színen, annál nagyobb lehetőség nyílott a kreativitásra.
Színház a színházban
A darab előrehaladtával egyre inkább kitágult a tér: a pincelejárón egy kamera követte Erzsit, ahogy az óvóhelyre igyekszik bombázás idején.
Ez a nyílás később kiválóan jelképezte a Matild előtt tátongó űrt, „a fekete semmit”, amelyet a múlt feltáratlan eseményei okoztak a lelkében.
„Aludtunk, mint akik nem akarnak felébredni erre a világra” – írta naplójában az átélt vagy éppen csak szóbeszédből ismert borzalmaktól meggyötört Erzsi. A következő jelenetek azonban hoztak némi enyhülést: Matyit hivatalosan is örökbe fogadták, hamarosan pedig már színésznőként próbált a szemeink előtt.
Itt ismerhettük meg a lány szerelmét, Titi Constantinescu román rendezőt, akiről nemsokára kiderült, hogy az igazi neve Katz Bernát, és valójában dési születésű zsidóként ő maga is megjárta koncentrációs tábort. Mivel az előadás az Örkény és a Theaterhaus Jena közti színházi csereprogram része, a férfit Florian Thongsap Welsch formálta meg.
A „színház a színházban”-jelenet különlegességét tovább fokozta, hogy a német színész egy ponton kiszólt a nézőknek:
saját nevén bemutatkozott, majd elmondta, hogy bár románul kéne mondania a szöveget, sajnos nem beszéli a nyelvet, így az angolt fogja használni – mi azonban legyünk kedvesek azt képzelni, hogy Titi igenis románul osztogatja az instrukcióit. Az ehhez hasonló, humoros közjátékok jól ellensúlyozták a Sokszor nem halunk meg megrázó, fájdalmas részeit, és minket is aktivizáltak. Segíthettünk például kitalálni, hogy milyen legyen a mozgása a Feri után egy tanárt alakító Friedenthál Zoltánnak – aki nem mellesleg aztán Titi idősebb verziójaként is visszatért.
Két órában egy élet története
A regényben a próbafolyamatok során Tilda akaratlanul is saját hordozott traumáiba ütközik: Antigonéként rá kell döbbennie, hogy mennyire megnehezíti a családtagjaink elengedését, ha nem lehet őket rendesen elgyászolni, eltemetni.
Ha „nincs test”, nincs sír.
„Színházi szerepeit olyan vékony bőrrétegnek érzi, ami védelmet nyújt, magabiztosságot ad. És identitást is” – írtuk korábbi kritikánkban a főhősről, aki a darab szerint is csak a felvett karakterekben érzi otthon magát.
Ahogy haladt előre a cselekmény, a tér is egyre tágult: a zaklatott Titi kirohant az utcára, a Tildát követő kamera segítségével pedig betekintést nyerhettünk az öltözőbe és egyéb oldalhelyiségekbe is.
Az előadás nemcsak a térrel, hanem az érzelmi amplitúdókkal is virtuóz módon játszik.
A főhős terhessége, szerelme emigrációja vagy éppen közös dési utazásuk is nagy viharokat kavart, melyek hibátlanul tükröződtek a színészek arcán. Az este egyik csúcspontja volt számomra, amikor feltűnt a kivetítőn Pogány Judit, aki az idős Tilda bőrébe bújva adott interjút, mi pedig a szemében tükröződni láttuk a főhős által megélt események okozta érzéseket.
A darab közös énekléssel zárult, mialatt a színészek zsíros kenyérrel kínálták a közönséget. „Úgy látszik, mi életre vagyunk ítélve” – visszhangzott még a fejemben sokáig. „Elmondhatatlanul sokat jelent számomra ez az előadás. Többször megríkatott. De nem a »saját« szövegemet élvezem és azon sírdogálok, hanem az előadás hatása ez” – fogalmazott Tompa Andrea a Facebook-oldalán.
Fotók: Örkény Színház
