Simon Márton
Simon Márton költő TED-beszédében arra kereste a választ, hogy mi egy költő feladata a 21. században. Olyan egyszerűnek tűnő, mégis nehéz kérdéseket tett fel a közönségnek, mint hogy mi a vers, hogyan határozhatjuk meg, vagy ki is pontosan a költő, és mi a dolga.
A Világirodalmi Lexikon szerint a vers egy olyan szöveg, ami rímel és nem lapszéltől lapszélig terjed. Simon azonban ironikus humorral fűszerezve az előadást ennél sokkal egyszerűbb megoldásra jutott: vers az, amit egy költő ír. Ezután komolyra fordította a szót, és
úgy jellemezte a verset mint egyfajta keretet,
amibe belefoglalhatjuk a megfelelő szavakat. A költőnek pedig az a feladata, hogy ezeket a szavakat a megfelelő helyen és időben használja, mondatokká fűzze őket, amelyekből végül egy valóságos történet áll össze.
Szóba került a pandémia is, hiszen az idei év szlogenje (Aki lép, Aki nem) pontosan erről szólt. A világjárvány rákényszerített minket arra, hogy kicsit megálljunk, a versek pedig segítették ezt a lelassulást. Simon Márton elmesélte, hogyan kezdett bele a karantén időszakában az online felolvasóestekbe, de tisztában volt azzal is, hogy nem tud javítani a helyzeten, csupán jobbá, elviselhetőbbé akarta tenni. A járvány egyik pozitívuma tehát, hogy visszatérhetünk a versekhez. Végezetül négy dologra kérte a közönséget. Az első, hogy legyünk empatikusak egymással, higgyünk a demokráciában és a tudományban, etessük meg azt, aki éhes, végül pedig vegyünk egy mély levegőt és álljunk meg egy pillanatra.
Perintfalvi Rita
A teológus-író Amire nincs bocsánat - Szexuális ragadozók az egyházban című kötete óriási sikert aratott már a nyári megjelenéskor is, beszéde közben pedig szinte megállt a levegő a teremben. Perintfalvi lebilincselő történeteket mesélt, de ezúttal nemcsak az egyházon belüli abúzusokról esett szó, hanem a másság témája is terítékre került, legyen szó akár etnikai hovatartozásról, vagy szexuális beállítottságról. Perintfalvi meggyőződése, hogy a szabadságában senkit nem lehet korlátozni. Elmesélte, hogy 2015 szeptemberében a Keleti pályaudvarról munkába indult Bécsbe, amikor különleges élményben volt része. A vonata nem a megszokott vágányon állt, azt kordonok vették körbe. Sietni kezdett, hogy elérje a szerelvényt, de másik vágányt keresve menekültek táborába botlott, akik utat engedve neki segítették elérni a vonatot. A teljes történetről szóló Facebook-poszt itt olvasható.
A másság lehet szexuális jellegű is, folytatta Perintfalvi és elmesélte, hogy egy vidéki előadása után megkereste egy fiatalember, és megkérdezte tőle, hogy ő is meleg-e. A teológus-szerző nemmel válaszolt, majd visszakérdezett, hogy miért gondolta ezt róla. Hamar kiderült, hogy a férfi addig még nem találkozott olyan kereszténnyel, aki megértette volna a másságát, és nem bűnként tekintett rá. Perintfalvi hangsúlyozta, hogy nem lehet senkit választásra kényszeríteni Isten és a szerelem között. Végezetül arról is mesélt, hogy hatalmas hatással volt rá 2019-ben egy találkozás, amikor megismerte Zsófit, aki tizennégy éves korában egyházon belüli szexuális erőszak áldozata lett. Mivel Zsófi vallásos neveltetést kapott, úgy gondolta, a pap Isten akaratát közvetíti, ezért a kislány nem mert tiltakozni. Perintfalvi végezetül bevallotta, hogy hatalmas teher nemcsak átélni, de meghallgatni és közvetíteni is ezeket a történeteket, ugyanakkor biztosította a közönséget, hogy
nem hagy fel missziós tevékenységével és továbbra is kiáll az erőszakkal szemben.
Tóth Krisztina
Az vagy, amit olvasol - így kezdte beszédét Tóth Krisztina, aki egy utazásának története köré építette fel az előadását. Egy vidéki felolvasás után az író-költő Budapestre ment vissza, az éppen aktuális fuvarosa pedig egy kegyeleti vállalkozó volt. Tóth Krisztina bevallotta a sofőrnek - és most nekünk nézőknek is -, hogy zavarja, ha írónőnek szólítják. Úgy gondolja, még mindig létezik egy olyan sztereotípia, miszerint egy nő csak hobbiból írhat. Gyakran megkapta azt a kérdést, hogy ki vigyázott a gyerekeire, amíg ő felolvasóesteken volt, noha egy férfi szerzőt soha nem kérdőjeleznek meg. Utazás közben kiderült, hogy a látszólag két teljesen különböző szakmában mégis vannak közös pontok. A kegyeleti vállalkozó arról mesélt az írónak, hogy munkája közben olykor szinte úgy érzi magát, mintha pszichológus lenne, amikor a hozzátartozók lelkét ápolja, mire a szerző úgy reflektált, hogy
az irodalomnak is ez a feladata.
Tóth Krisztina humoros, kissé groteszk párhuzamai a két szakma között itt komoly fordulatot vettek.
“Az irodalomnak az a feladata, hogy úgy érezzük, nem vagyunk egyedül”: közös emberi történetek kötnek össze bennünket, választ adnak a traumákra és a veszteségekre. Tóth Krisztina mesélt a kezdetekről, ahogyan kamaszként írni kezdett, majd szóba kerültek életének legmeghatározóbb olvasmányélményei. Kifejtette, hogy mit jelentett számára az Antigoné, vagy Thomas Mann Tonio Kröger című kötete. Antigonéval azonosulva megtanulta, hogyan szállhat szembe a világ Kreónjaival, Kröger pedig megmutatta számára, hogy milyen az igazi művész. Tóth Krisztina bevallotta, hogy ez a két mű teljesen kifordította önmagából. Mikor ezekről mesélt sofőrjének, a férfi hosszas hallgatás után azt felelte, ő olvasás közben ki akar kapcsolni, szórakozni és elmenekülni a valóságból. Tóth ugyanakkor pont azt hangsúlyozta, hogy az irodalom a valóság lényegét tárja elénk, és szembesít minket azzal, amivel nem akarunk szembesülni. Tóth Krisztina ezután kitért a hírfogyasztásra, és arra, hogy szándékosan, sokszor irányítottan gerjesztenek bennünk érzelmeket, miközben ezek a tartalmak nem táplálják a lelkünket. A napi hírolvasást a gyorséttermekhez hasonlította, és egy olyan vágyként jellemezte, amelyből minél többet kapunk, annál többet akarunk. A valódi megtisztuláshoz és a közösséghez tartozáshoz, azonban
a szépirodalmon keresztül juthatunk el.
Tóth Krisztina az előadása végén arra kérte a nézőket, hogy minden nap olvassunk legalább két percig verseket, és engedjük meg magunknak, hogy néha, ha csak egy kis időre is, megálljunk és ne csináljunk semmit.
Zalka Csenge Virág
Zalka Csenge Virág hivatásos mesemondó, aki tizenöt éve járja a világot, és népmeséket gyűjt. TED-előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogyan tekintsünk a népmesékre a 21. században.
Azzal kezdte, hogy rávilágított, mostanában milyen kritikák érik a népmeséket: erőszakosak, elavultak, és olyan üzeneteket tartalmaznak, amelyek miatt nem lehet hozzájuk kapcsolódni. Egyre több kérdés merül fel bennünk a mesék mondanivalójával kapcsolatban, mint például, hogy miért az a happy end, ha a királylány férjhez megy, vagy hogy Csipkerózsika vajon beleegyezett-e abba, hogy a herceg álmában megcsókolja. Zalka Csenge Virág rávilágított, hogy a népmeséknek rengeteg változata van, hiszen ezek eredetileg nem írott szövegek voltak. Minden mesélő másképp adta elő a közönségének a meséket, olykor átírva a történetet az adott hallgatóság igényeihez alakítva. A jól ismert meséinknek ugyanis vannak
olyan változatai, amiket talán nem ismerünk.
Csipkerózsikát nem kizárólag a királyfi mentheti meg, ugyanis van olyan változata is, amelyben a csók helyett úgy ébred fel az álmából, hogy kihúzzák az ujjából a tüskét. Hófehérke sincs feltétlenül a hercegre utalva, ugyanis van, aki úgy mesélte, hogy az apja menti meg, sőt a Piroskának is létezik olyan verziója, amiben a nagymamával közösen harcolnak a farkas ellen.
Zalka Csenge Virág kifejtette, hogy a mesék akkor fagytak meg, amikor leírták őket, de a maguk korában igenis modernek voltak. Ahogy ma is modernnek és természetesnek számít, ha egy mesében repülőn érkezik a hős. Hangsúlyozta még a kontextus fontosságát, és azt is, hogy bizony vannak olyan mesék, amiket ma már nem érdemes mesélni, mert egyáltalán nem aktuálisak, és nem tudunk belőlük releváns tanulságot levonni.
A mesélő felelőssége, hogy mit és hogyan mesél.
Zalka Csenge Virág rávilágított, hogy a jó mesélő ismeri a népmesék szimbolikáját, és azt is kiemelte, hogy a népmeséknek nincs egyetlen igaz tanulsága. Mindenki annyit vesz el a meséből, amennyit tud, és elbír.
