Neked volt olyan tanárod, akinek támogató szavai éveken, évtizedeken át elkísértek? Egy szülő vagy egy mentor, aki akkor is hitt benned, amikor senki más? Egy barát, egy munkatárs, aki megtanított arra, hogy higgy magadban?
A tizedik alkalommal meghirdetett Margó-díj támogatója, az Erste ismét különdíjjal jutalmazza azt a rövidlistás szerzőt, aki saját történetével vagy prózájával példaként szolgál a #higgymagadban szemléletre. Cikkünkben összegyűjtöttünk három népszerű szerzőt, akik fiatalkorukban találkoztak egy tanárral, aki hitt bennük – és aki nélkül mi, olvasók, talán sosem hallunk róluk.
Margaret Atwood
A legendás kanadai szerző, akinek többek között A szolgálólány meséjét is köszönhetjük, mindössze hatéves volt, mikor bejelentette a nagy hírt: úgy döntött, hogy író lesz.
Persze rengeteg dolog történik, mikor az ember hatéves, és a kis Margaret nem sokkal később megfeledkezett nagyszabású terveiről.
Saját elmondása szerint legközelebb 16 éves korában ébredt fel benne az írás utáni vágy,
ahogy hazafelé sétált – és miközben átvágott a gimnázium focipályán, megírta élete első versét.
Az iskolában sosem tanultak versírást – a tananyag kimerült az esszékben és elemzésekben –, Atwoodnak volt azonban egy tanára, a szigorú és ragyogó elméjű Bessie B. Billings, aki rendkívül komolyan vette az irodalom oktatását, és „sorról sorra végigvonszolta” Atwoodot és osztályát az angolszász irodalom legfontosabb művein.
Mikor Atwood publikálni kezdett az iskolaújságban, Miss Bessie volt az, akitől elsőként visszajelzést kapott:
„Semmit sem értek ebből, drágám, úgyhogy egészen biztos vagyok benne, hogy nagyszerű!” – lelkendezett a tanár.
Évtizedekkel később Atwood Utolsó hercegnőm című novellájában emlékezett meg Bessie B. Billingsről. (A novella a Rendbomlás című kötetben jelent meg Csonka Ágnes fordításában.) A történet egy érettségire készülő lányról szól, aki irodalomórán Robert Browning Utolsó hercegnőm című versét elemzi.
„Hamarosan végzős diák leszek. Eltűnök Bessie tanárnő életéből, ő pedig az enyémből. Mindketten átkerülünk a múltba, mindkettőnknek vége lesz – nekem az ő nézőpontjából, neki az enyémből. A mostani padomban egy új, fiatalabb diák ül majd, akit szünet nélkül ösztökél és terelget majd a kötelező olvasmányokon át, ahogy egykor engem. »A vers első sora nagyon fontos, gyerekek – mondogatta Bessie tanárnő. – Ez határozza meg a hangvételt. Folytassuk!«”
Dragomán György
Dragomán György 15 éves korában költözött Marosvásárhelyről Szombathelyre, ekkor már két éve írt. A pályája kezdetéről szóló interjúkban és írásaiban többször megemlékezett a gimnáziumi tanáráról, Csuti Sándornéról, aki elsőként figyelt fel tehetségére.
„Az első novelláimat is neki mutattam meg, ő pedig összehozott Fűzfa Balázzsal, aki szintén sokat segített
– mesélte az Alon interjújában. – Akkoriban a főiskola lapjában, a Jelenkezünkben is megjelent két novellám, ezeket nem nagyon szoktam emlegetni. Érdekességük, hogy elég helytelenül írtam, ráadásul borzasztóan gépeltem, így olyan extrém íráskép keletkezett, ami szándékos nyelvrombolásnak hatott…”
Dragomán 2017-ben a „Taigetosz-törvényként” elhíresült köznevelési törvénymódosítás kapcsán írt tanulási nehézségeiről, és arról, milyen sokat jelentett a támogatás, amit tanáraitól kapott.
„Hányszor mondták nekem, figyelj oda jobban, írjál szebben. Hogy emlékszem az érzésre, ahogy szorítom a ceruzát, próbálom kanyarítani a betűket, egyik se olyan lesz, a ceruza mintha vasból volna, húzza a kezem, fáj az egész karom, a vállam és a gerincem” – áll a Facebook-bejegyzésben.
„Életem szerencséje, hogy emberséges tanáraim (néhány értetlenkedő kivételtől eltekintve) mindig meglátták bennem a tehetséget és erejükön felül megértő és elfogadó szeretettel támogattak, hogy íróvá válhassak, hogy az lehessen belőlem, aki lettem.”
„Sose fogom elfejteni a pillanatot, amikor a gimnáziumban Csuti Sándorné, csodálatos magyartanárom meghallgatja a fogalmazást, amit az Antigonéról és a hatalom filozófiájáról írtam, majd megkér, hogy vigyem ki a füzetem, és amikor belenéz, valósággal elsápad.
Onnan kezdve külön foglalkozott velem, minden erejével segített, hogy elfogadható szinten megtanuljak helyesen írni.”
„A saját példám talán megmutat valamit abból, hogy meddig juthat az ember, ha segítik és elfogadják, és nem megnehezítik az életét.”
View this post on Instagram
J. D. Salinger
1951-ben jelent meg J. D. Salinger egyetlen regénye, a ma is kultikusnak számító Zabhegyező. De hogyan jutott el odáig a New York-i fiú, akit nemcsak a gimnáziumból csaptak ki, de rövid időn belül két egyetemet is otthagyott?
Az ifjú Jerry 1939-ben érkezett meg a Columbia Egyetem novellaíró szemináriumára.
A kurzust egy bizonyos Whit Burnett tartotta, aki néhány évvel korábban feleségével, Martha Foley-val közösen megalapította a Story magazint,
amit teljes egészében a novelláknak szenteltek, és ami – köszönhetően a pár rendkívüli szimatának – rövid időn belül a New York-i kiadók kötelező olvasmányává vált.
Burnett tanítványai közül sokan bármit megtettek volna, hogy megjelenhessenek a Storyban – kivéve Salingert, aki semmi jelét nem mutatta az érdeklődésnek. Sőt! Az órákon többnyire kibámult az ablakon, és a félév során egyetlen sor nem sok, annyit sem adott be.
Látszólagos érdektelensége ellenére Salinger ősszel is megjelent Burnett szemináriumán, a félév közepe felé pedig egy váratlan fordulattal levelet írt tanárának, melyben elnézést kért a kiábrándító teljesítményéért.
A gyötrődő, gondosan megírt levelet rögtön három novella követte – köztük A fiatalok, amelyben először jelent meg a Salingerre oly jellemző szellemesség, pontosság és hangsúlyokkal szabdalt csevegés.
A novella elnyerte Burnett tetszését, és a Story 1940. március-áprilisi számával Salinger publikált író lett.
„21 éves vagyok, New York-i születésű, és hátrakötött kézzel meg tudok írni egy visszautasítást – írta a boldogságtól megrészegült Jerry Burnettnek. – Az írás 17 éves korom óta fontos nekem, ahogy ezt nem egy kedves arc bizonyítja, melyre útközben ráléptem. Most, hogy Ön elfogadta az írásomat, mindenkinek elmondhatom, hogy ne sajnálják többé a kiadatlan novellaírót! Hisz az egója meg tud küzdeni mind az emberrel, mind a helyzettel; hisz valójában saját maga a legnagyobb ellensége! Oh, bizony, a bölcsesség leszek maga!”
Támogatott tartalom.
Nyitókép: Wikimedia; Valuska Gábor
