A+
Szvoren Edina: Pertu - elbeszélésekPalatinus Kiadó, Budapest, 2010, 248 oldal, 2700 Ft.
Az egyik legígretesebb fiatal magyar epikus első kötetének hívószava az idegenség. Áthidalhatatlan távolságok, kognitív és mentális szakadékok húzódnak a történet és az elbeszélő között. Ebben a prózavilágban a hazugság nem trükk vagy kaland, hanem sivár mindennapos élettapasztalat. Mint panelszobában az elkopott tapéta, amely egy még randább falat hivatott eltakarni. Ebből következően az igazságnak is más dimenziója van. Szvoren történeteiben a pillanatokra feltáruló, egy-egy mondatban szóhoz jutó igazság a katarzis záloga. Kegynélküli kegyelem.
Tragikus, egyszerűségében, köznapiságában is pompázatos próza Szvoren Edináé. Nézzük meg közelebbről a címadó elbeszélést, a Pertut. Nézzük meg az első bekezdések első mondatait: „A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény.” „Töröljön port, mossa föl az előszobát, vasalja ki a vendégágyneműt.” „Anyukáék legyenek mindig mindenhova pontosan érkező emberek, keltsenek szinte lelkiismeret-furdalást a pontosságukkal.” „Megint eltelt egy év, sóhajtsák köszönés helyett.” Mik ezek? Felszólítások? Parancsok? Sugalmazott mondatok? Mi érvényesül? Az elbeszélő akarata, vagy az elbeszélt világ rettenetes-természetes rendje? Hajlok rá, hogy ezek a könyörtelen felszólító mondatok ezt az utóbbit demonstrálják. Az elkerülhetetlen és feloldás nélküli végzetet, Petri György metaforájával, a körülírt zuhanás létállapotát. Azt látjuk, hogy ebben az elbeszélésvilágban a környezet és a szereplők is be vannak zárva. Minden megszólalásuk, mozdulatuk determinált. Ettől a távolságtól minden mondatban valami jéghideg irónia is képződik. Mintha színészeket látnánk, akik eljátsszák a kívánt produkciót. A szituáció nevezhető drámainak is. Szilveszter napján a panellakásában elhanyagoltan élő, elvált nőt, akinek fia a váláskor az édesapját választotta, meglátogatják a Szlovákiában, Felvidéken élő szülei. (Legjobb tudomásom szerint a felvidéki vonatkozás pusztán fikció, azaz a szerzőnek referenciálisan nincs köze a Felvidékhez.) A fentebb már idézett szenvtelen leírásból bomlik ki a miliő, és válik ismerőssé a szituáció. Elmondhatatlan emocionális és nyelvi távolságokat próbálnak meg a szilveszter esti előkészületek közben és az Újév pillanataiban is áthidalni. (A kötet egy másik novellája, a Jojka itt olvasható el, a Litera interjúja Szvoren Edinával pedig itt.)
Gyászmunka ez az életben maradásért. „A közhely neve legyen rítus, a megszokásé meghittség - a vádlié lábikra.” Az alibi-mondatok és az alibi-mozdulatok helyett hús-vér gesztusok, jelentéssel bíró szavak kétségbeesett keresése zajlik. „Képződjön boldogság az emlékezés által.” De ez lehetetlen. Szvoren Edina elbeszélése olyan mélységeket képes nyelvileg megörökíteni ezen az egészen kis terjedelmen, hogy az szinte Kosztolányi Dezső csodálatos regényét a Pacsirtát idézi. Ahogy a monoton utasításokat olvassuk, mintha egy már ezerszer lejátszódott eseménysor történne meg újra. Mintha filmet néznénk ipari kamerán. A szereplők ismétléskényszerben élnek. Erre a szilveszteri készülődés magyar mozdulatai alkalmasak is. Lencse, pezsgő, koccintás. Mindennek meg van a maga ideje. Csak az élet ideje folyik szanaszét, vagy dermed meg, mint a fagy. „Legyenek mondatok, amelyek korlátlan számban ismételhetők.” A drámai középpont a helyzetből adódóan éjfélkor érkezik el. Ekkor kell telefonon beszélnie gyerekével. „Éjfél után hat perccel szólaljon meg a telefon, s legyen ez afféle mélypont, ahol a magaslatokról elindított mondatok végül összecsorognak, majd egy víztükör nélküli sötét tóként megállnak.” Ebbe a sötét, vak tükörbe néznek bele a szereplők: a nő, az apa, az anya, de a kisgyerek se menekülhet. Ő is foglya lesz ennek a világnak. Őt is előírja valami nagyobb hatalom. „A nyelv hatalmasabb a használóinál” - mondja a már idézett Petri. Úgy látszik a történet is hatalmasabb a szereplőinél. „Legyen a fiú hangjában valami újféle kásásság, valami senkinek nem megmutatott szomorú vadság. Legyen hallható a flanelpizsamája susogása. Legyen hihető, hogy a telefonkagyló átereszti a szagokat: a mély álomból hirtelen ébredő ember órákon át csukva tartott szájának szagát, a fejbőr homlokra kúszó faggyúillatát.” Szvoren Edina (kora)érett, legjobb mondataiban mintha fiziológiai-mentális röntgenképet készítene a figurákról. Átvilágítja őket. Keresztül lát telített ürességükön. Nem nevezhetjük részvéttelennek ezt az elbeszélői attitűdöt, hisz könyörületet nem ismerő részvét ez.
A legendás magyar szerkesztő doyen, Réz Pál így ír Szvoren tehetségéről: „legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel (legyen az ő maga vagy más). Szvoren azonban túllép a nagy oroszok részvétvallásán: az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon szép.” A Pertu lapjain is megfigyelhetjük, hogy minden visszataszítóságuk ellenére, vagy azzal együtt, hogyan kezdik egymást vonzani a testek. Talán errefelé, a részvét erotikája felé, van az egyes egyedüli kiút is, mint távoli, de létező lehetőség: „jobb ütni, mint nem ütni, mint ahogy jobb kimondani, mint nem kimondani azokat a mondatokat, amelyek úgy jutnak az eszébe, mintha soha nem gondolt volna rájuk, holott éppen azért nem jutottak eszébe évekig, mert mindig is ezekre gondolt. Ezek a mondatok legyenek annak a víztükör nélküli tónak a legmélyebb pontjai.” Ezek a leginkább kimondandó mondatok vannak a legmélyebben elfojtva. Szvoren kerül minden bűvös lélektani megközelítést, ügyetlen vagy együgyű pszichologizálást. Testekről, távolságokról, idegenségekről ír. Mégis lelkekről, közelségekről, és azonosságokról olvashatunk. Ez Szvoren nagy és hiteles epikai teljesítménye. Nyelve nem dísztelen, mégis szikár. Elbeszélői optikája pillanatok alatt vált perspektívát. Nagytotál és szuper-közeli egymásra vált, mondhatjuk filmes műveletekkel.
A kötet novelláiban a családi traumáknak, a gyerekkor sivár ünnepeinek, az apahiánynak, és az egyedüllétnek a témáit térképezi fel a maga egyedi módján. A szerzőnő a maga útját járja, és ezt nagyon jól teszi. Szvoren Edina lefojtott, ridegebb, mégis érzelem-gazdag kamaranovellái a tabletta ízére emlékeztetik az olvasót, mikor nem lenyeli, hanem elrágcsálja a keserű orvosságot.