Szilágyi István Szendy Ilka és Gönczy Dénes szerelmi tragédiáját elbeszélő, Kő hull apadó kútba című regénye olyan alkotás, mely nemcsak írói eljárásainak összetettségével és kidolgozottságával hódítja meg olvasóját, hanem képes arra, amire csak nagyon kevés szöveg, kizökkent térből, időből és örökre felejthetetlenné teszi magát. Számomra az egyik legnagyobb magyar regény, még akkor is, ha nem szeretek dobálózni ezzel a kifejezéssel.

Szilágyi irodalmi sikere

A kolozsvári születésű, majd gyerekkora nagy részét Zilahon töltő író pályája elbeszélésekkel és novellákkal indult, első nagy sikerét mégis a fent említett regénnyel aratta 1975-ben. A balladai hangvételű történet a huszadik század elején, egy fiktív partiumi kisvárosban, Jajdonban játszódik, cselekménye pedig a bűn és bűnhődés jól ismert toposzára épül. Ilka, a jómódú, de

pártában maradt leány meggyilkolja Amerikába készülő szeretőjét, majd beleőrül a bűntudatba,

s végül maga is gyilkosság áldozatává válik. A regény baljós alaphelyzete már az első oldalon feltárul:

„A holdvilág lassan körbejárta a szobát, de oly halk volt ez a fénynek sem nevezhető világlás, hogy csupán ritkította a sötétséget, amerre elhaladt. Szendy Ilka a varrógép előtt ült, háttal az utcára néző ablaknak, alig mozdult egész éjszaka. A szétvetett ágy feléje eső része üres volt, túlfelől Gönczi Dénes elnyújtózott alakja; ha az ember arcát láthatná, most talán rajta gondolkozna; talán így is ezt tette, ki tudhatná megmondani.

Mióta elültek az esti zajok, kétszer rezzent meg csupán. Először a bakter lépteire, aki valamivel éjfél előtt kurta létrájával elballagott az ablak alatt, hogy pár házzal fennebb eloltsa az utcai lámpa gázlángját; másodszor a vonatsípolásra éjfél után. Erre a kezét is fölkapta, mintha csitítaná a távoli, fáradtan is éles hangot. Lehet, az alvótól akarta távol tartani. Pedig az ember nehezen riadt volna fel a vonatfüttyre, bár menni készült;

régóta készült: hetek, hónapok óta erre a jelre várt.

Szendy Ilka hiába ült egy helyt egész éjszaka, hajnal felé úgy érezte, gyűrött lett rajta a ruha. Megnyugodhatott volna, hiszen a vonat azóta messze járt. Mint megkésett menekülő rém holdverte csapáson, Jajdon katlanjából a kifelé gyűrűző dombokon, a dombok közt vackoló falvakon át a messze síkságnak rohant. Gönczi Dénest pedig végleg itt hagyta neki.”

Többrétegű regény

Ilka bűne nyomait úgy igyekszik eltüntetni, hogy a holttestet saját kiszáradt kútjába dobja és egyre elszántabban, az őrültséggel birkózva hordja rá a köveket, hogy a bűntől és az emléktől is megszabaduljon. Az Arany János Ágnes asszony című balladájának főbb motívumait felidéző történetben a lélektani szál az elsődleges, a középpontban Ilka tudatának egyre fokozódó elborulása áll, de a társadalomrajz és a szociografikusság sem hiányzik a kötetből. A regény cselekménye márciustól szeptemberig tart,

de belegyűrűzik a múlt és azok a látomások is, melyek a főhős tudatában kelnek életre.

Minden ízében autonóm regény, mégis fontos alkotásokkal kapcsolható össze, rokonítható Németh László vagy akár William Faulkner regényvilágával is. Sikerét mutatja, hogy több kiadást megért, és máig olvasott regény magyarul, de lefordították német, román, szlovák, lengyel és orosz nyelvre is.

Később, 1990-ben megszületett a monumentális, hétszáz oldalas Agancsbozót, majd 2001-ben az újabb regény a török hódoltság idején játszódó Hollóidő, mely megismételte az 1975-ös mű sikerét. Jóval később, 2020-ban pedig napvilágot látott az időskori nagy mű, a Messze túl a láthatáron, egy 1980-ban íródott rövidebb szöveg,  A hóhér könnyei történetének kibontása, mely egyszerre emlékirat, krimi, lélektani és történelmi regény, valamint vallomás.

Ott voltam az író nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett köszöntésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2018 októberében, ahol a méltatások között felidézték az író egyik mondatát („Ha magunktól nem félünk, bármire képesek vagyunk.”), és ahol a meghívottak személyes, az íróhoz fűződő történeteiből egy hallgatag, emberséges, megalkuvásra képtelen, az elvei mellett a végletekig kiálló ember képe rajzolódott ki. Szilágyi István ezen az eseményen nem mondott beszédet, viszont két Ady-verset is felolvasott, ezek közül az egyik a Krisztus-kereszt az erdőn volt. Ismétlődő sorai egészen másképpen rezonálnak ma, mint azon az estén:

„Húsz éve elmult s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S amit akkor elmulasztottam, / Megemelem kalapom mélyen. / Ott röpül a szánom az éjben.”

Nyitókép: PIM