A
Szilágyi István: Kő hull apadó kútbaMagvető, 2008. 384 oldal, 2990 Ft
Hogyan lehet tiszta fejjel olvasni egy regényt, amit a mindenkori kritika egyöntetűen jelentős epikai teljesítményként definiál, meg lehet-e szabadulni az elméleteknek a befogadói gondolkodásba átszivárgó emelkedett hangvételétől, és pusztán csak a szöveget szemlélni, vagy az epikai tér oly annyira kitágult, hogy az olvasó minden előzetes tudásával együtt az ítészek véleményét olvassa a szövegben? Az vitán felül áll, hogy Szilágyi István monumentális alkotása, a Kő hull apadó kútba a kortárs magyar irodalom kimagasló alkotása, de vajon ez a kijelentés feljogosítja-e a befogadót, hogy a szöveget az előírtaknak megfelelően sajátítsa el, végig a kánon kétes vezérfonalába kapaszkodva, illetve elegendő-e a műnek az előre megelőlegezett bizalom és a remekmű státusz? Szerencsére az iménti kérdések a könyv első oldalait követően elcsendesülnek, majd az olvasás során hamar értelmüket vesztik, itt ugyanis, sok más kortárs regénnyel ellentétben, nem a kritikai siker, hanem a nyelv lehengerlő ereje válik esztétikummá.
A reggeli homályból lassan bontakozik ki Szendy Ilka bizonytalan alakja, az elmosódott képek és a szabadvers-szerű beszédmód már a tragikus események megtörténte előtt vészjósló távolságba helyezik az egykori tímárfamília utolsó sarját. A kántálásba forduló, töredezett sorok írásképükkel a jelenlét hiányának, az elmúlás tragédiájának állítanak emléket, ám a lomhán emelkedő reggeli párában egy pengeéles kép villan, amelynek kontúrjai világossá teszik a szövegben megtörtént esemény és az elbeszélés lehetősége közti különbséget. Szendy Ilka egy ollóval megöli szeretőjét, Gönczi Dénest, a szegény napszámost, aki nyomorából Amerikába menekült volna. Attól kezdve a gyilkosság lesz a narráció fókuszpontja, de minden dialógus, minden cselekedet az erőszakos halál allegorizálását célozza. Olyan messzire igyekeznek a szereplők távolítani Gönczi Dénes „elmúlását” maguktól, hogy a halál bizonyossága szépen lassan felolvad az eltűnés bizonytalanságában. A központi magyarázat a párbeszédekben és a belső monológokban sok ezer darabra hullik szét, megannyi fragmentumra bontva az esemény igazságát és a szereplők egységesnek hitt személyiségét. Emiatt az erőszakos halál úgy veszíti el centrális szerepét, hogy közben minden esemény mozgatórugója marad.
De Dénes eltűnésének különböző értelmezései nemcsak a szereplők identitását bizonytalanítják el, hanem az időszerkezetet is alaposan felforgatják. Mivel a pusztulás a dialógusokban a múlt folyamatos jelenné tételével érhető tetten, a beszélők utólag, vagyis a narráció jelenében alkotják újra a felmenők csalárdságait és bukásait. Ezzel az elmúlás állandóságát vetítik a cselekedetek minden apró részletébe. A gyilkosság is azért válhat szövegszervező és marginális aktussá egyszerre, mert az emlékezés gyújtópontjaként minden párbeszéd és monológ hajtóereje Gönczi Dénes különös eltűnése – amiről Szendy Ilkán, a szöveg narrátorán és az olvasón kívül sokáig senki nem tud semmi biztosat –, de a megértést célzó egyéni magyarázatok sokaságában mégis feloldódik halálának egyedisége. Hátborzongató, és talán a regény legerősebb jelenete a gyilkos szerető és a gyász és bizonytalanság közt őrlődő özvegy dialógusa. Szendy Ilka és vele együtt az olvasó is tisztában van az eltűnt férfi hollétével, ezért különösen szívbe markoló a „ténsasszony” szenvtelen, közömbös viselkedése. De a szöveg megfejeli a morális elbizonytalanítást, ami a jelen cselekedeteinek a múlt bűneivel való relativizáló összemérésében ölt testet, Ilka lassú de magabiztos felbomlásával. A lány alól kicsúszik a talaj, és nem is annyira a bűn és bűnhődés kérdése, vagyis tettének súlya miatt őrül bele a folyamatos magyarázkodásba, hanem az események szükségszerűsége és az előre elrendelt tragédia miatt.
Jajdonban – már a történet színhelyéül szolgáló kisváros neve is a tragikus vég elkerülhetetlenségét hirdeti – minden az enyészeté lesz egyszer, még ha a folyamatban benne állók ezt nem is veszik tudomásul. Ebből a sorsba-zártságból, a biztosan közeleldő katasztrófa elől próbál menekülni Ilka és Dénes. Nem állnak a többiek felett, nem rendelkeznek különleges képességekkel, végső soron semmiben sem különböznek őseik kisszerűségétől, de annak ellenére, hogy minden mozdulatuk az elmúlt korok gyarlóságát visszhangozza, megkísérelnek kitörni a táj börtönéből. Ilka a falon függő festmény fantáziavilágát teremti maga köré, a képen szereplő fejedelemmel együtt, Dénes pedig a számára érthetetlenül alakuló helyzet – otthon feleség, három gyerek, tisztes nyomor várja, Jajdonban pedig földbirtokos szerető – elől menekülne a tengeren túlra. De a tragédia éppen a változás lehetőségének törlését jelenti. Ilka meggyilkolja Dénest, mivel nem tudja elereszteni a férfit, ám nélküle már sosem lehet újra a „fejedelemé”, sosem lesz képes kiszakadni a falu rettegett valóságából, még halálában sem nyer feloldozást. Dénes tragédiája ezzel szemben éppen az, hogy elérte, amit akart, sikerült kiszabadulnia a jobbágy ésszel felfoghatatlan csapdából, mégis Jajdon földjében maradt. A címben megidézett kút mint a múlt egyre apadó emlékezete fogadja magába a férfit, és a kövek – melyekkel Ilka saját felejtésének állít emléket – rejtik el testét örökre.
A heterogén regényszintek elemzése több kötetnyi tanulmányt igényel, ám a mélyreható vizsgálat számára oly termékeny regény az olvasás legkülönbözőbb rétegeit is egyaránt kielégíti. A végeláthatatlanul gazdag motívum-szerkezetet mindenki kedve szerint boncolgathatja és értelmezheti, az akadémikus olvasattól a laikus regényélvezőig anélkül, hogy az olvasás különbözősége megragadhatóvá válna. Vagyis a szöveg mindenki számára ugyanazt nyújtja a saját újrateremtésében. És ez az a pont, ahol a regény kiválik a kortárs remekművek sorából. Ez a szöveg alapvetővé válik mint az olvasás alapértelmezett egysége. Olyan mércévé, ami megszűnik műalkotásként funkcionálni, és kiválik a kontextusból, de mindezt úgy, hogy közben magában őrzi annak hagyományát és hatástörténetét. Mesterséggé, az irodalmiság kézjegyévé alakul, olyan alkotássá, amelynél talán léteznek jobbak, sikeresebbek, élvezhetőbbek vagy izgalmasabbak, de azok is mind csupán hozzá képest léteznek.
