B Szilágyi István: Bolygó tüzek
Budapest, Magvető, 2009, 195 oldal, 2690 Ft
Szerettem volna, de nem tudtam olyan élvezettel olvasni egyik kedvenc kortárs szerzőm válogatott novelláit, mint annak előtte – tavaly újból kiadott – regényeit (Kő hull apadó kútba, Hollóidő). Számítottam rá, hogy más lesz az élmény, de azért reménykedtem – néhány felvillanást leszámítva hiába. Számomra a rövidebb szövegek tartották egyben a kötetet, ezek adták meg a kohéziót, míg a hosszabbakon – a megszokott „szilágyis” történetmesélés markáns megléte ellenére – jobbára unatkoztam. Nem tagadom, hogy ítéletemben közrejátszik a regények által támasztott igencsak magas mérce (és még akkor is, ha egy regény és egy rövidebb terjedelmű prózai szöveg összehasonlítása nem feltétlenül indokolt), így viszont – előítéletemet pillanatnyilag rövidre zárva – tulajdonképpen bevallhatom, hogy nem a kötet szövegeivel kapcsolatban van fenntartásom, azaz nem tekintem a kötetet rossznak. Csak többre számítottam.
A kötet az 1969 és 2000 közötti termésből válogat – Szilágyinak 1971-ben jelent meg utolsó novelláskötete Jámbor vadak címmel, de az azóta eltelt évtizedekben is publikált hasonló műfajban. (Korai prózájáról bővebben itt.) A Bolygó tüzek tizenegy szövegéből több megtalálható az imént említett kötetben – A szőlősgazda és a Jámbor vadak mellett a – kötetben még soha meg nem jelent – Mesterek balladája azok a novellák, amelyek a röviden összefoglalt, tömörített, ennek ellenére azonban allegorikus, többféleképpen értelmezhető történetnek köszönhetően kiemelkednek a válogatásból. Az első egy háborús fegyvert birtokló gazdáról, a második egy asszonyát meglátogató, furcsa kalandba keveredő emberről, a harmadik pedig egy valóban balladai kontextust idéző építkezésről, és ennek kapcsán a különböző mesteremberek kálváriájáról szól. Ezen kívül a háborúból csak végtagjainak csonkjaival hazatérő katonát központba helyező Foggal és bütyökkel című történetet, a régebbi korokat idéző, történelmi hangvételű címadó szöveget, valamint a legrövidebb, kötetindító, bizarr hangnemével teljesen egyedülálló és izgalmas Kísérletet tudom kiemelni.
Ismert tény, hogy Szilágyi nagyregényeinek gyökerei korábbi elbeszéléseiben találhatóak, így a Jajdon gyermekei például a Kő hull színhelyét idézik, igaz, nem a regényben jellemző sötét tónusok kíséretében. A novellában megjelenő gyerekek – más formában – gyakran visszatérő elemei a kötetnek, ahogy a múltba tekintés, valamint a történelem és az emberi sorsok egymásra hatása, illetve kereszteződése is. Ezzel párhuzamosan gyakori szereplők az általában rossz sorsú, testileg vagy szellemileg rokkant emberek, koldusok, tolvajok. Kibic, a válogatás leghosszabb szövegének főhőse az akasztással tarkított fáradságos nap végén rájön, hogy a legjobb életforma a „hóhérság” lenne, olyan hóhér akar lenni, „aki nem veszejt”.
Szilágyi stílusa az évtizedek alatt sokat formálódott, de alapjaiban hasonló maradt: az ízes nyelviség, a tisztán láttatás képessége, a pazar leírások már a korai darabok alapján jelentékeny „folytatást” jeleznek (és a regények példáján látható, hogy jeleztek is). Az általam kiemelt rövidebb darabokban az tetszett, hogy Szilágyi fenti erősségei - egyfajta inspirációtól vezetett, de az olvasókra nézve is - inspiratív írással ötvöződtek. A többi szövegből ezt hiányoltam - A Kibic, az árva ember, a Csillagoltogató háromkirályok, a Jajdon gyermekei vagy a Valahol fenn a Messzi-folyón is tartogatnak számunkra „poént”, de a felvezetés inkább halványabb körítésnek tűnt számomra – a csattanó belefulladt a kontextusba, és itt a stilisztikai sajátosságok sem szolgálhattak mentőövként.
Szép gondolat az, hogy őrizzük meg az elsődleges kontextust, de egyben tarthatatlan is, hiszen egyébként nehezen készülhetnének válogatott kötetek. Mégis, kíváncsi lennék Szilágyi köteteire, hogy összességében láthassam a korai, később több esetben regénnyé terebélyesedő szövegeket – ebből a szempontból a Bolygó tüzek mégiscsak megkonstruál egyfajta kíváncsiságot, igaz, saját kontextusán kívülre mutatóan. A XVI. Budapesti Könyvfesztiválra megjelenő kötet saját lehetőségeihez mérten próbálja menteni a menthetőt, azaz a két híres regény után – inkább étvágygerjesztőként, mintsem főételként – rövid válogatást adni Szilágyi István kisprózájából. Mindenképpen tanulságos kiadvány, de én inkább az új regényt (bővebben itt) várom ahelyett, hogy újra és újra belelapozzak.
