Családtörténet, nőtörténet, falutörténet, 20. századi áttekintés – már a margós bemutató elején egyetértett abban Szeifert Natália és beszélgetőtársa, Veiszer Alinda, hogy az Örökpanorámát elég nehéz egyetlen kategóriába besorolni. Kulcsfontosságú helyszíne például a Szegély nevű falu, amely a hegyekben található, mégpedig olyan magasságban, ami Magyarországon nincs is, az író szerint a település mégis sok magyar falu sajátosságát magán viseli. Itt alakul ki azután egy közösség – ám olvasóként ennek nemcsak a keletkezését, hanem a pusztulását is végigkövethetjük.
Szeifert Natália nem egy idealizált falu képét vetíti elő, hiszen, ahogy mondta, megtalálható itt a pletyka és az előítélet is, ám mivel nagyon sok időt töltött ezekkel a szereplőkkel (összesen három évig írta a regényt), megszerette őket. Bár vannak jó példák is, összességében keserűséggel tölti el a falvak mai helyzete, amelyek hanyatlását sokszor lakóinak elköltözése idézi elő. Szeifert Natália három női szereplője is költözik: Mariana fiatalon érkezik a faluba, mellette kulcsszerep jut még a lányának, Catalinának és unokájának, Gildának is. Utóbbi kettő elhagyja a falut, később viszont visszatérnek oda. Mindhárom regénybeli nő életében fontos szerep jut a tudásnak és a tudománynak: Mariana halott csibéket tud feléleszteni és a természet növényeit felhasználva készít gyógyszereket, Katalina tanítónak tanul, Gilda pedig genetikai kísérletek részese lesz. Szeifert Natália eleve olyan dolgokat írt a könyvébe, amelyek
ők magát is érdeklik
(gyógynövények, genetika, stb.), a koronavírus-járvány alatt pedig eléggé meglepte, hogy bizonyos alapvetések mennyire nem egyértelműek egy csomó embernek (például az, hogy miért fontos kezet mosni, vagy mi az a vírus). Szerinte ez nem feltétlenül az emberek hibája, de általános tapasztalat, hogy keveset tudunk arról, hogyan működik a szervezet. Ezzel együtt úgy gondolja, hogy a tudomány és a művészet közel állnak egymáshoz, hiszen „mindkettő a világ megismerésére tett kísérlet”.
A regényben szintén a megismerés (valamint a rögzítés) vágya hajtja a Valter nevű írót, aki belekezd egy faluról szóló regénybe, ám azt sosem fejezi be – hasonlóképpen ahhoz, ahogyan Gilda sem tudta befejezni a kísérletezést. Veiszer Alinda a világháborús szálból kiemelte még a pap figuráját, aki nem mellesleg az atombombák iránt érdeklődik, és egy könyvesboltban egy témába vágó kötetet nyomnak a kezébe. Ezen a ponton kiderült, hogy ez egy létező könyv amúgy, amely annak idején a Búvár Zsebkönyvek-sorozatban jelent meg, és Szeifert Natália is olvasta.
A beszélgetés egyik legérdekesebb része mindemellett az volt, amikor a genetikai kísérletezésre terelődött a szó. A szerző rengeteg cikket elolvasott a témában, és ezek alapján derült ki számára is, hogy emberek ma már egy sufniban is végeznek – például a háziállataikon – genetikai kísérleteket; mondjuk azért, hogy megváltoztassák a kutya szőrének színét. A jelenséget biohekkerkedésnek hívják, és mára ez egy komoly mozgalommá alakult az Egyesült Államokban.
„Nem kellene meghagyni a dolgokat megváltoztathatatlannak?”
– Veiszer Alinda szerint ugyanakkor ez az alapkérdése a könyvnek, amellyel az író is egyetértett.
Szó esett még az idő szerepéről, amely Szeifert Natália minden könyvében alapproblémaként jelentkezik – Az altató szerekről című regénye például egyetlen pillanat. „Az időt csak szubjektív dologként tudom elképzelni” – emelte ki, hozzátéve, hogy ha az ember örökké élne, megszűnne az idő fogalma is. Az Örökpanoráma vége felé felgyorsul a regény – egyre több időt éreznek egyre kevesebbnek a szereplők –, amit kicsit az élet megéléséhez hasonlított (azaz amikor idősebb korunkban úgy érezzük, hogy rohan velünk az élet, míg fiatalon mintha az idő múlása is sokkal lassabb lenne).
Kulcskérdésként felmerült az is, hogy vajon objektíven leírható-e a valóság (Valter, az író erre törekszik), Szeifert pedig mindezt még annyival egészítette ki, hogy vajon elmesélhető-e bármi – ráadásul ez egy olyan kérdés, amely újra és újra felmerül az írókban. A regénybeli Valter ugyanakkor azért nem tudja befejezni a regényét, mert úgy hiszi, akármeddig dolgozhat rajta, számára megszűnt az idő és pontosan ezért nem jut a végére. Veiszer Alinda a csöndek sokféleségéről faggatta még a szerzőt („Abban biztos vagyok, hogy nem egyfajta létezik” – jött a felelet), és egyetértettek abban is, hogy a csönd ebben az esetben magányosságot is jelent. „A csöndben az idő is zárójelbe kerül, a csöndben mindenki saját magát is hallgatja” – vélte a szerző.
A női erőről szólva szóba került egy jelenet, amelyben Mariana a háború alatt egy zsidó nőt rejteget, a csendőr fia pedig házkutatást akar elrendelni, az asszony viszont egyetlen tekintélyelvű mondattal elejét veszi a kutakodásnak („Ne merészeld meghazudtolni az apádat!”). Ebből kiderül, hogy
apró gesztusokkal a dolgok mégiscsak megváltoztathatók,
ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a családban Mariana az erősebb, ezért mondta ki ő ezt a mondatot. „Sok nőben érzek elképesztő erőt, ami itt Marianában testesült meg” – mondta Szeifert Natália. Végezetül szóba került az is, hogy a genetikai kísérleteket végző Gilda vajon örök életre lelt-e a szerző fejében, a válasz pedig a következő volt: „Még nem tartok ott – de még él”.
