Dés László mutatta be Spiró György új esszékötetét, a szerinte a dermesztő Mikor szabad ölni? címmel ellátott művet. A bemutató felolvasással kezdődött, az Olvasni jó című írást Dés László előadásában hallhattuk, mely a szerző olvasáshoz fűződő kapcsolatának gyökereihez nyúlt vissza. Dés ezután felhívta rá a figyelmet, hogy az esszék alcím ellenére a könyvben nagyon sok történet van, melyeket Spiró a barátairól, ismerőseiről és a saját életéről írt, például a színházaknál tapasztaltakról, amelyek rendkívül élvezetesek. “Az esszék nagyon jól vannak megírva, sokat lehet belőlük tanulni, és nagyon eredeti szempontok szerint nézi a dolgokat”, teszi hozzá Dés és elárulja, hogy a címadó írás a Hamletről szól.
A beszélgetés következő részében Dés László tetszését fejezte ki az iránt, hogy Spiró György a sok olvasás ellenére nem vált sznob olvasóvá, mindent olvas, emellett sokat ír színházba is, majd feltette a kérdést, hogyan élte meg Spiró a covidos időszakot. A szerző a sznobizmus jelentésével indította válaszát (sine nobilitate), amely hajdanán nem volt dehonesztáló, és hozzátette, hogy szerinte sznobizmus nélkül nincs művészet. Sőt, attól még lehet valaki nagyon tehetséges, mert nem nemesi származású. Ezután elmesélte, hogy gyerekkorában náluk nem voltak otthon könyvek, édesapja műszaki értelmiségi, édesanyja színésznő volt - utóbbiak “nem arról voltak híresek, hogy agyon olvasták volna magukat”, mondta Spiró és kiemelte, a 30-as évek bestsellerei és 1945 után néhány szocreál mű volt az, amelyeket ő először elolvasott.
Spiró szerint nem a nemes emberek, hanem a sznobok tartják el a kultúrát, azok, akik szerettek volna értelmiségiek lenni, és ez a 20-as, 30-as években a munkás elitre is igaz volt. A sznob kifejezés tehát kicsit furcsán hat a magyarban, jegyezte meg. “Én azért nem lettem sznob, mert nem mondták meg, mi a jó. Ahol a gyereket okítják, megmondják, mi a jó, azt elraktározzák az agyukban. Én meg nem raktároztam el, mert nekem nem mondták meg”, mesélte a szerző, majd egy kötetről beszélt, amely édesanyja szerint értékes könyv volt, de utóbb Spiró György számára kiderült, hogy a könyv érdektelen színikritikák tömege csupán.
Dés azzal folytatta, hogy ő például abszolút sznobként kezdett el jazz zenét hallgatni, de nem értette. “De abbéli dühömben hallgattam, hogy én, aki zenét tanultam tiszta forrásból, nem értem azt a zenei nyelvet. Tudtam viszont, hogy ez valami nagy dolog a távoli New Yorkból, de egyszer csak nem hogy elkezdtem élvezni ezt a zenei nyelvet, hanem csinálni is. Ennyit a sznobizmusról”. Majd beszélgetőtársa felé fordult azzal, hogy az íráshoz fenék kell és kitartás, és ismét kérte Spirót, hogy meséljen arról, a covid alatt mit csinált. Elhangzott, hogy teljesen ugyanazt csinálta szinte, amit a korábbi évtizedekben, gyűjtötte az anyagokat és írt. Hozzátette, “az nem volt rossz, hogy kevesebb este kellett elmenni színházba”. Bár rettenetesen tud örülni, ha egy előadás nagyszerű, volt 7-8 olyan előadás is az életében, amelynek örült, de olyan is volt, hogy kevésbé.
Ekkor felolvasás következett, Az én főiskolám című írásból egy részletet olvasott fel Dés, amely őt a mai mostoha viszonyokra, a mai oktatásra (néha kréta sincs) és az SZFE-s diákokkal történtekre emlékeztette, majd megjegyezte, a kormánymédiában miként minősítették a hallgatókat, hogy hogyan voltak képesek ezekben a kollégiumi szobákban élni, mintha disznók lennének - mintha ők tehetnének róla. Dés szerint ez az esszé az SZFE-s diákokról szól, pedig egy kikacsintás sincs benne. Ekkor arról beszélt a szerző, hogy mikor Ascher Tamás idejében óraadóként dolgozott ott, milyen körülmények voltak: levegőtlen termek, nem volt elég szék, és ma is van olyan terem, ahol eleve nincs fűtés a Vas utcában és az Uránia-házban is. Ennek oka nem az, hogy a tanárok és a mindenkori vezetők nem akarták felújítani, hanem az, hogy nem volt pénz. “Mindeközben pedig működött a dolog, iszonyatos meló folyt végig és általában hajnalig próbáltak a körülmények ellenére”, jelentette ki a szerző.
Majd az épületről beszélt, mikor adták át a Színművészetinek, és milyen hatalmas előny volt a kollégium közelsége ezeknek a gyerekeknek. Egyik esszéjében írt Bálint Lajosról, akit nem hívtak meg tanítani a Színművészetire, lehet, épp ezért tarthatta úgy, hogy nem mindenki tudott jól tanítani ott, de Spiró szerint óriási művészek és pedagógus egyéniségek voltak a színművész oktatók között és áldozatos munkát végeztek.
Továbbá hajdani oktatókat emlegetett (Márton László, Kerényi Imre, stb) és dicsérte a tutori szemléletet, mely során a diákkal személyesen megvitatva tudtak fejlődést elérni. Dés egyetértett ezzel, majd a kint leszakadó eső zajától kísérve felolvasás következett Spiró Györgytől, egy színházi esszét hallhattunk, amelyet Dés László zenei produkciója követett. Majd elhangzott egy történet Fellini Nők városa című filmjének színpadi adaptációjáról, Lukács Andor rendezésében, Dés László zenéjével, Spiró dalszövegeivel, amely kevés előadást élhetett csak meg, mivel Fellini ügynöksége nem adott színházi jogot. A filmről megtudtuk, hogy a már leforgatott filmanyagot egy tűzvész elpusztította, ám a kevesebb pénzből újra leforgatott film már nem lett ugyanolyan dús. Ez volt Dés és Spiró első közös munkája, amit Dés bukásként élt meg a fiaskó miatt. Abban bíztak egyébként, hogy bemutatják a darabot és utólag csak megadják a jogokat, de nem így történt.
Dés ezután a kaposvári színház pénzügyi nehézségeit vázolta fel kiemelve a Fellininek végül nem fizetett jogdíj arányát a színház éves költségvetéséhez. Majd visszatért a kötethez, méltatott további esszéket, említette a két Kertész Imréről és a Kertész első feleségéről, Vas Albináról szóló írást, ez utóbbiban szerinte benne van az egész 20. század. Albina 1995-ben meghalt, de Kertész Imre nem írt róla halála után sem, amit Dés furcsállott. A kérdés úgy szólt, hogy Spiró nem gondolkodott-e azon, hogy ő megírja ezt a történetet. A válaszból megtudtuk, hogy valóban változatos fordulatok voltak a hölgy életében, és említést is tett róla valamelyik írásában, majd áttért Kertész Imre életére, amelyről ő is új dolgokat tudott meg egy egykori rádióinterjúból, például, hogy Kertész börtönőr volt a Fő utcában. Ezt nem írta meg Kertész, se a budapesti alvilágot, ami érdekesség szerintük. Ezután Spiró György Sorstalanságról írt hajdani ÉS-beli kritikájáról és annak körülményeiről, majd a Kertész Imre Nobel-díját megelőző időkről esett szó. Spiró Hajnóczy javaslatára olvasta a regényt és akkor ismerte meg Kertészt egy alkalommal Szigligeten. A szerző elmesélte, hogy találkozott Kertész Imrével, aki akkor érdeklődött csak Spiró véleménye iránt a könyvről, amikor ő kritikai megjegyzéssel élt, “a vége el van szúrva”, idézte fel Spiró. A programot Dés László zenei produkciója zárta.
