Nem tudunk jobbat. Illetve hát persze, tudunk, csak az valójában nem jobb, nem működik, sem mint stratégia, sem mint alap. A kultúrára gondolok, de nem is arra, vagy nem a szóra, mert az kisemmizhető, elferdíthető, félrehallható, lejáratható – hanem a történésre, a pillanatra, a fényre, a figyelemre. Ezeknél nem tudunk jobbat, a fénynél és a figyelemnél. És annál sem feltétlenül, hogy ami ezzel leírható, azt végsősoron muszájból vagy sem,
de nevezzük el azért kultúrának, hogy ne legyen baj.
Az egyik legfontosabb kulturális esemény, ahol szerencsés lehettem megfordulni, egy mezőn zajlott le, egy dunántúli falu határában, egy augusztusi koraestén. Lehettünk ott olyan ezerötszázan, vagy talán csak harmincan, talán kétezren, én igazán nem tudom. A távolban a színpadon egyetlen ember állt egyetlen gitárral. Van egy ilyen emlékem, hogy ez az ember énekel, én a földön ülök és egy hatalmas, sárga szalmabálából húzgálom ki a szálakat egyenként és nagyon lassan és nagyon soká. Hol az éneklő embert néztem, hol a dekoratív alkonyatban lustán fekvő szalmabálát, amilyenből vagy száz volt még szétszórva a mezőn, mintha egy kíváncsi galaxis szúrós, szögletes csillagai jöttek volna el meghallgatni a koncertet, hogy közben szomorúságukban szálanként hullajtsák el a sugaraik.
Ezzel nem azt mondom, hogy a Patti Smith a Müpában nem volt óriási élmény, vagy hogy a Damien Hirst Rómában nem, vagy hogy a Tate Modern nem a Tate Modern, hanem azt, hogy létezik olyan helyzet, amikor a frissen kaszált faluszéli mező tud olyat, mint a Tate Modern. Bizonyos értelemben. Nem felcserélhetőségre gondolok, hanem érvényességre, valamiféle relevancia lehetőségére, ami ott bujkál, ott settenkedik minden pillanatban.
Kénytelen, mert sok múlik rajta, kvázi minden.
Ha például azt akarom, akkor ez két szék csak két szék, és aki ül – vagy nem ül – rajtuk, a legközönségesebb mellékszereplő, egy unsereiner, egy satöbbi. Ha viszont úgy nézem, hogy ez itt a radikális jelenlét helye, két szék és egy asztal csak a berendezés egy határsértő pillanatban, önálló dimenzió lesz belőlük, és aki ideül, az többé már nem egy közülünk. Ez a változás a lényeg. Min múlik? A nézésemen. Azon, ahogy fogom a hangszert, nézd meg, hogy csillan. Feltartom, mutatom, lássad. Ebben van a hang. Minden azon múlik, ahogy ezt a pillanatnyiságot képviselni tudom, mert képviselni kell, bár egy szál gyufa meggyújtását se nagyon lehet lefényképezni. De ha van két szék és egy asztal, az már jó kezdet.
Ugyanakkor van, ami még ennél is fontosabb. Például ahogy a fent említett koncert másnapján, reggel, elém tett valaki egy szelet szalámis kenyeret. Hogy elénk tegyék néha, az fontos. A lényeg. A hetedik napon a Jóisten, amikor megpihent, akkor azzal a magától értetődő, odaadó szeretettel pihent meg, ahogy egy tányért elénk tesznek. Elénk lehet tenni. Egy megfelelően elénk tett tányéron múlik néha egy egész gyerekkor, sőt egy élet, mert egy ártatlan gyereknek elég egy rosszul odatett tejbegríz, kis kapkodás, kis türelmetlenség, és máris készen várja az önbizalomhiány, kudarcorientáltság, két válás, korai kopaszodás. Ezzel szemben a rendesen elénk tett tányér gyógyít. Ha véletlenül úgy adódik, hogy egy műkőpadlós, zöldre festett, fehér csipkefüggönyös, Orion tévés, kádárkockából kialakított falusi kocsmában történik meg, hogy ott tesznek elénk egy másnapos reggelen jól egy tányért, sőt azon egy szelet szalámis kenyeret margarinnal, az – nem viccelek – rögtön mínusz három-öt év terápia, mínusz kétszáz év purgatórium, az egy kicsi-kicsi konkrét megváltás.
Tapasztalatból beszélek.
Ugyanakkor csak lelkes vagyok, nem naiv. Viszont döbbenetes lenne, ha tévednék. Ha lenne egy utolsó ítélet, ahol végre választ lehet kapni minden kérdésre, és én akkor végre odasántikálnék – a sok fekvéstől zsibbadtan – az illetékeshez, és megkérdezném tőle, hogy valóban csak egyetlen fajta érvényes kultúra létezett-e, és erre azt a lehetetlen választ kapnám, hogy „IGEN!, mert a kultúra nem egy végtelen, szerteágazó, szabad őrület volt, hanem volt „A” helyes megfejtés, a megfelelő hely és a pontos idő (mint egy pisiléshez) a kultúrához, a szigorúan egyfajta miként, és minden más téves, hamis, rossz megfejtés. Talmi, gagyi, bóvli, svindli, Tudor, Vidor, Kuka. Na, én ott és akkor frissen feltámadva sem hinném el ezt a választ, kárhoznék el inkább rögtön.
A világ attól jó, ami meg tud történni egy hokedlin. Ja, és pláne attól, ami nem.
Azt akarom csak mondani, hogy e percben is John Cage 4’33-ját hallgatom, itt a belvárosban, a szobámban, és ugyanilyen lenyűgöző volt, mint most, kint a mezőn sétálva hajnalban Dörögd felé, vagy a pilisi erdőben az esőben, mint a Taorminai színház tetején állva, vagy Kiotó határában, az Inari-hegy tetején, éjszaka. Pontosan ugyanilyen lenyűgöző.
Mert a hegyről a völgy szép, a völgyből a hegy. De nem is a szép számít. Hanem a hegy. Meg a völgy.
