A 16. század végi London, ahol Shakespeare is alkotott, minden bizonnyal izgalmas terep volt az angol nyelvű queer irodalom számára. 1694-ben itt jelent meg ugyanis Christopher Marlowe két színműve, a II. Edward és a Dido, Karthágó királynője, melyek tematizálták a férfiak közti szerelmet: II. Edward király kegyence, Piers Gaveston után áhítozik, míg az Aeneis alapján készült dráma nyitányában Jupiter isten enyeleg Ganümédésszel.
De e két színmű homoerotikus szálain is messze túlmutatott egy ifjú költő munkássága, aki ez év őszén érkezett Londonba. Richard Barnfield kamaszként elolvasott minden férfiszerelemről szóló művet, amit csak talált, és húszéves korára készen állt, hogy meghódítsa a nagyvárost.
Ha bűn szeretni egy ifjút
Barnfield szonettjei egészen új hangon szólaltak meg; őszintén és szenvedélyesen vallottak a férfiak iránti szerelemről. 1594-ben megjelent The Affectionate Shepherd (A szerető pásztor) című Vergilius-átiratában például
Daphnisz vágyakozik a gyönyörű és elérhetetlen Ganümédész után:
„Ha bűn szeretni egy fiút, ki ily szép / Akkor én bűnt követtem el, melyért a bánat tép” – sóhajtozik szerelmesen.
Egy évvel később Barnfield új kötettel jelentkezett, melyben a pásztor és a gyönyörű ifjú ismét találkoznak. A gyűjtemény központi versében Daphnisz felfedi magát mint Ganümédész szeretőjét, aki számára
a fiú egyszerre „a boldogság tökéletes alakja” és szíve fájdalmának okozója.
Az angol nyelvű költészetben talán még sosem jelent meg ilyen őszinte, ilyen elfogódottság nélküli queer szerelmi vallomás.
És mindez túl soknak bizonyult. Nem véletlen, hogy senki sem hallott Richard Barnfieldről, és egyetlen verse sem jelent meg magyar fordításban. Szonettjei túlságosan merésznek bizonyultak; egyes források szerint a családja kitagadta, és az első évek termékenysége után Barnfield teljesen eltűnt a színről. Egészen a 19. századig kellett várni, hogy művei a saját neve alatt újra megjelenhessenek.
Rabod levén, mit tudnék tenni mást
Azonban Barnfield formabontó költészete nem maradt hatás nélkül: Shakespeare felfigyelt a bennük rejlő lehetőségre.
A legendás angol bárd színműveiben világossá tette, mit is gondolt pályája kezdetén a szonett műfajáról. A Felsült szerelmesekben Biron a következő szavakkal bírálja a népszerű költeményeket, melyek írói mind alabástrombőrű, elérhetetlen leányok után epednek együgyűen: „Ó, buja vér, ha test istenség számba mén! / Pogányság ez: egy zöld libácska égi lény!” (ford. Rákosi Jenő)
Nem meglepő hát, hogy 1609-ben megjelent szonettjeiben
Shakespeare leszámolt ezekkel az untig ismételt motívumokkal.
A versek egy része továbbra is egy nőhöz szól, azonban ez az alak már nem a megszokott jégkirálynő: világos, hogy közte és a költő között testi kapcsolat jött létre.
Ha pedig mégis megjelenik egy elérhetetlen szerető, az gyakran férfialakot ölt. A kor költészetének minden díszítő elemével – gyöngyökkel, rózsákkal, ragyogó csillagokkal – ellátott ifjú teljesen megbabonázza a költőt: a szonettekben atyáskodó tanácsok mellett
a megszállott vágy és az önkínzó megalázkodás is megjelenik.
(„Rabod levén, mit tudnék tenni mást / Mint várni perczet, órát, mig hivatsz: / Időm, ha vesztem is, nem drága, lásd, / Nincs semmi dolgom, mig csak te nem adsz” – szól az 57. szonett első négy sora Győry Vilmos fordításában.)
A férfiszerelem kínját és gyönyörét megéneklő versek kiutat jelentettek Shakespeare számára: felfedezte, hogy milyen lehetőségek lapulnak a szonettekben, feltéve, hogy leveti az műfaj megszorításait.
A queer szonett
Ezt az újítást pedig Barnfield költészete ihlette. A modernkori irodalomkutatóknak köszönhetően tudjuk, hogy Shakespeare ismerte az ifjú költő verseit, és azok hatással voltak művészetére. Ami még fontosabb,
Barnfield előtt egyetlen angol költőnek sem jutott eszébe, hogy egy elérhetetlen ifjú utáni epedéssel fejére állítsa a népszerű petrarcai modellt.
Erről a kapcsolatról azonban kevés szó esik. A tudósokat egyrészt túlságosan lefoglalta, hogy leleplezzék a szonettekben megjelenő, titokzatos „kedves fiú” kilétét, másrészt az évszázadok folyamán sok Shakespeare-kutató eltökélten bizonygatta, hogy a férfiakhoz szóló plátói szonettek kifejezetten gyakoriak voltak a Bárd korában, és így nem értelmezhetőek a szexuális vonzalomról szóló vallomásként.
Ez utóbbi állítás azonban nem igaz – szögezi le Will Tosh, a Globe kutatási vezetője. Egészen a 20. századig Barnfield és Shakespeare voltak az egyedüli angol költők, akik férfiszerelemről szóló szonetteket jelentettek meg. Példátlan művészetüket összeköti a queer szonett radikálisan új műfaja, melyben az elérhetetlen szerető férfialakot öltött.
Nyitókép: Wikimédia
(Guardian)
