Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, Ekhó, Ágnes asszony, Antigoné, Léda, Lady Wotton, Grete, Piroska nagymamája, Ludas Matyi édesanyja, Natasa, Éva, Nemecsek Ernő anyja és Júlia dajkája után most Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájának gondolatait olvashatjátok.
Farsangot követő igen
Akkoriban élt az a furcsa, taszító és mélységesen megbélyegző szokás, hogy a hajadon nőket összeírták. Felháborítónak tartottam a trendet, különösen ellenemre volt, hogy abban az időben ronda voltam, mint a bűn, ráadásul hajadon, a fogaim a stressztől hullani kezdtek, és úgy hittem, visszavonhatatlanul öreg is vagyok. Farsang napja volt, vendégség, zene, tánc. És azok a férfiak mind kigúnyoltak engem.
Kaposban Esterházy herceg kastélyában rendezték a bált, kezdetben semmi nem utalt arra, hogy a nap folyamán milyen paprikás lesz itt még a hangulat. Lovakról, politikáról és dohánytermékekről folyt a szó, míg Carnevál nem üdvözölte magasztosan a friss feleségeket, az a szemét Hymen meg elő nem hozta az anyakönyvet, amibe bejegyezte a boldog női neveket. És ami lehetőségen a mi aljas, gonosz hercegünk kapva nem kapott, hogy felsorolja azokat a matrónákat is, akiknek még nem sikerült férjhez mennie.
Megalázó volt és alattomos ez a felsorolás, hülyét csináltak belőlünk. Mintha nyilvánosan, közmegegyezéssel mondták volna ki, hogy rondák vagyunk, hogy nem érdemlünk férjet, és hogy egyes egyedül fogunk maradni örökre.
A felsorolt, nem férjezett nők kezdetben lesütötték szégyenükben a szemüket, majd megvillantva valami apró bátorságot, halkan, de érthetően zúgolódni, elégedetlenkedni kezdtek. Végre kikérték maguknak a listázást! Fellelkesültem a hallottakon és táncolni mentem.
Ez volt az a bizonyos tánc.
Bordács felkért táncolni. Boldogan mentem, mert tudtam, megözvegyült, és nagyon szerettem volna végre társra találni. Lassú verbunkos szólt, jól éreztem Bordáccsal magam, de a zene végén láttam, hogy mutogatva röhögnek rajtam, körbeállnak, úgy csinálnak bolondot a külsőmből és abból, ahogy táncolok. Beleszakadt a szívem.
Nem sírtam, azt mégse illik ilyen térben és időben, de az asztalhoz mentem és megpróbáltam kráflikkal hülyére enni magam. Arra gondoltam, hogy romlott lehet a lekvár és a nagy nekikeseredésemben elcsaptam a gyomromat, mert ahogy leért, egyre rosszabbul lettem: egyre idegesebbé és dühösebbé váltam.
Bár a megaláztatásom igenis indokolná a haragot, ma már tudom, hogy Éris költözött belém. Nem volt mese, valami életre kelt bennem, bosszút akartam állni Carneválon és az összes, teremben ülő, gőgös, hímsoviniszta férfin.
Odasomfordáltam Adelgundához. Aztán Orsolyával, Rebekával és Mártával is beszéltem, és meggyőztem őket arról, hogy ki kell állnunk magunkért, hogy nem velünk van a baj, hanem ezekkel a puhány, anyámasszony katonája férfiakkal, akik inkább isznak magukban a kocsmában, minthogy egy magunkfajta nőt feleségül kérjenek.
Eddigre úgy behergeltem magam és az összes hajadon bajtársamat, hogy lerohantuk Carnevált, aztán letepertük Hyment is, kezében az anyakönyvvel. A nagy balhé közben persze egy-két áruló hirtelen szerető társra talált, de hát ennyi baj legyen, esküvőn is találni bokorban félrelépő férjeket.
Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ez a csetepaténak kicsinylett balhé felesleges, úgy érzem, szólnom kellett végre magamért és az érzéseimért.
És akkor Opor kitalálta, hogy kibékíti a népet, és a nőtlen férfiak jóvátételeként még aznap feleségül kéri azt a nőt, aki őt először megcsókolja. Szép ember volt, tetszett nekem is, ezek a hülye libák viszont, akik már majdnem önmagukra találtak, visítva rohantak ehhez a szoknyapecérhez, olyan moderálatlanul, hogy én például piszkosul összetörtem magam, pár csontom eltörött.
Alig tudtam járni a fájdalomtól. Szédelegve követtem az eseményeket, és persze semmi meglepő nem volt abban, hogy a férfiak élőláncot alkottak Opor körül, és egy férjszomjas nőt sem engedtek csókközelbe.
Egyre rosszabbul lettem, ami azt illeti, annyira fájt mindenem, hogy azt hittem, meghalok. Ez utólag, tudom, enyhe túlreagálásnak hat. De talán nem is bántam volna annyira, ha itt, pár értelmes nő között halok meg, nem egyedül a kisszobában, egy férfi után vágyakozva. És végső soron a lányoknak is jót tett, hogy megijedtek, esetleg tényleg fel találom dobni a talpamat, mert rendezték soraikat és Carnevált kiherélésre, az anyakönyvet pedig elégetésre ítélték. Apróbb közjátékok után aztán újra kitört a háború, de estére mindenki elfáradt, így közös megegyezéssel elnapoltuk a mindent eldöntő ütközetet.
Na már most, ami ezután történt, a szabadságharcom tekintetében kissé kellemetlen, de mit csináljak, ha ez az igazság. Aznap éjjel köztünk járt Citére: meghozta a békét. Felébredtem, és a tükörből egy hosszú, fekete hajú, fiatal arcú és formás testű nő nézett vissza rám, olyan, aki inkább csak szerettem volna lenni mindig is, aki szép és kívánatos, akit bármelyik férfi, bármikor megkér. Fel nem fogom, hogy történhetett. Napokig aggódtam azon, hogy mindez elmúlik, vagy csak álmodom, de úgy tűnik, az állapot nem pusztán átmeneti. Azt hiszem, a Gráciák büszkék lettek a kiállásomért, ráadásul egy rajongóval is megajándékoztak. Igen, ezért is mondom, hogy az eset egy kissé kellemetlen. Opor ugyanis megkérte a kezemet.
