Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna és Kőmives Kelemenné után a mitológiai Ekhó szólal meg sorozatunkban.

MAGÁNAK MAGÁNYA – Azok a puhány férfiak…!

Már szőke fürtös, angyalarcú fiúcskaként is imádták a nimfák és az istenek. Bájos volt és gyönyörű, nagyjából egyidősek lehettünk. Mindenki szerelmes volt belé, de őt csak a szarvasok érdekelték. Hálóval fogdosta őket, igen, hálóval, tudom, mit írok, s bár képtelen lettem az önálló beszédre, azért még gondolkodom, érzek, és az írás, az istentelen, az megmaradt nekem. Na tehát: Juno folyton veszekszik a férjével – a sors fintora a házasság istennője felé, hogy hitvese a hegyi nimfák keblei közül hazafelé nemigen vágyakozik… Csak egyszer beszéltem vele, akkor is a férje kérésére, hogy időt nyerjen a szeretői között. Persze fogalmam sem volt, miért kéri, hogy tartsam föl a feleségét, tizenöt voltam és végletesen naiv. Erre megátkozott. A ribanc.

*
Narcissus a vízparton áll, megint utána koslatok. Senkire még csak rá sem néz, szóba egy ideje senkivel nem elegyedik. Nem mutat érdeklődést irányomba, mégis a nyomában járok, ha nem látom, megőrülök, hogy láthassam, hatalmába kerít a legyőzhetetlen vágy, hogy a közelében legyek. Ha szólni nem szólhatok is, talán ő beszélni kezd hozzám, álmomban így történik mindig, éjjelente megszólít, és én saját szavaimmal tudok válaszolni neki. Ha szem elől tévesztem, tátongó hiánnyá, fülsüketítő csenddé lesz a világ, és átjár a furcsa szövésű félelem, hogy örökre elveszett. Mondják, anyjának azt jósolták, a fia sosem éri meg a kort, hogy önmagát megismerhesse. Badarság. Lassan férfivé érik, és én nővé leszek. Tökéletes, meztelen felsőtestén, sima, puhának tetsző bőrének tükörképétől szinte csillog a vízfelszín. Arca és gesztusai merevek, feszültek, mint egy szobor, olyan: míves faragású, Paros-beli márvány.

**
A többiről nem akarok beszélni. Szégyenteljes és kínos, rettentően kínos az egész. Lényeg a lényeg: csak a hangom maradt. Az átkozott. Elszáradt a bőröm, elillantak testnedveim, csontom kővé dermedt. Hangom kerüli a napfényt, a bérceket, rejt erdő, falevél.

***

Persze megint a vízparton áll, ez lesz a végzete. A barátaim bosszút esküdtek. Elátkozták: azt kívánták, vágyakozzon olyan fájdalmasan, kitartón, olyan halálosan önnön tükörképe után, mint én vágytam őrá, aki elkergetett. És akkor végre lenézett! Bele, egyenesen a vízbe, a saját arcképbe, szemébe, s nap nap után mást sem tett, mint próbálta ölelni és csókolni magát. Nem bírta soká. Pár nap után azt kívánta, szerelemkínját oldja fel a halál. Ó, azok a puhány férfiak!

****

Nem voltam boldog, de azért nem hazudok: kicsit örültem, ahogy ez az öntelt hólyag magába fullad. De az utána következő hacacárétól eltekintettem volna. Versenyt sírtak Naias-nővérei és a fatündérek a nagy veszteségben, de olyan hangosan, hogy nekem is válaszolnom kellett. Mindegy is, túllépek rajta, és ha véletlenül arra járnék, letaposom az összes nárciszokat.