Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Az első részben rögtön Édes Anna. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Kondor Vilmosné ezen a héten egy népballadát, a Kőmives Kelement vette elő, és megszólaltatta a falba épített asszonyt.
Omlás
Borzalmasat álmodtam, elaludtam a nyakam is. Kivánszorgok, ellenőrzöm a gyereket, lerúgta magáról a takarót, visszahajtom, megnyugszom, perceken át hallgatom, ahogy szuszog. A konyhába megyek, a hajam kócos, még alig látok, tornáztatom a nyakam. Iszom egy pohár tejet, leülök. Kinézek az ablakon, a kora őszi fények beragyogják a házat, a levelek mind sárgábbak, színkavalkád az udvar, az idő csendes és nyugodt. Egyedül vagyok. A kút mellett látom elfutni a macskát, Andris sokat játszik vele, én félek tőle. Álmomban Andris a kútba esett, a vére vörösre festette a benne lévő kevés vizet, és vörös ponyva lett az ég, Kelemen betakart vele, a ponyva alatt csendesen megőrültem. Rettenetes volt. Sosem emlékszem az álmaimra, miért éppen erre kell? Nem tudok szabadulni a gondolattól, a képek életre keltek, valami furcsa szövésű félelem ez. Látnom kell Kelement. Megkeresem Tiborcot, hogy fogja be a lovakat, elmegyek Dévára, azt beszélik, az építkezés sehogy sem halad. A Marikát előtte megkérem, vigyázzon Andrisra, tudja a dolgát, mondja, úgy is van. Tiborc éppen Bodzát rendezi, fakó kanca, Andris rajta tanul lovagolni, szelíd jószág, de ha leveti a hátáról a gyereket, kolbászt készíttetek belőle. Mondom Tiborcnak, hogy indulunk. Nem akaródzik. Közeledik a vihar, azt mondja, innentől három napig esik. Ne nevettessen, derűs az ég, indulunk. Így is késlekedtem, a szívem a torkomban dobog, a gyomrom görcsben, a kezeim remegnek, úton akarok lenni, azonnal látni a férjemet. Marika csomagol ételt az útra, a kocsi már elindul, de biztos, ami biztos, még kikiabálok neki, hogy míg haza nem érek, Andrist a kút közelébe ne engedje. Az út lassan telik és ráz a kocsi is, a nyakam nem lett jobb, az idő egyre szürkébb és hidegebb, percről percre fagyosabbak a szelek. Aztán leszakad az ég. Tiborc meg akar állni, ebben az időben a lovak sem elég engedelmesek, nem hagyom. Majdnem biztos vagyok abban, hogy ez az út soha nem ér véget, amikor Tiborc hátraszól, hogy közeledünk. Nem értem, miről beszél, csak egy domb dereng valahol a távolban, már amennyire az esőtől látni, rajta nemhogy vár, de semmiféle építmény, pedig Kelemen hetek óta itt dolgozik. Értetlenül nézek Tiborcra, biztos téved, mondom neki, itt várfalaknak kellene állnia, de sehol semmi. Átkozott ez a hely, válaszolja, a faluban azt beszélik, a fal, amit nappal felraktak, éjjelre leomlik. Értetlenkedve hallgatom, talán megbolondult az esőben. Hány ember dolgozik itt? – kérdem végül, mert úgy tudom, nincsenek kevesen.
Épp egy tucat, a legjobbak – mondja, ráhagyom. Kelemen borzalmasan néz ki, már a lovaskocsiból látom, sápadt és a szemei, mintha eltűnt volna belőlük a világ. Minek jöttél ide? – ordít rám, ahogy Tiborc segít kiszállnom és őt megölelni szaladok. Rajta kívül tízen, kiéhezett farkasként bámulnak rám, mintha szét akarnának tépni, sárosak és mocskosak mind. Az eső megállíthatatlanul ömlik, a férjem úgy viselkedik, mint akit éppen rajtakaptak. Nem értem a dühöt, nem értem ezt a tíz férfit sem, mit néznek ennyire rajtam. A bozontból előmászik még egy, gondolom a dolgát végezte, ahogy meglát, felkurjant, hogy Istennek legyen hála, Kelemen lendületből pofon veri. Semmit nem értek, csak látni akartam Kelement, ez az álom nem hagyott nyugodni, nem értem, mi rosszat tettem, de hogy csuromvizesen állok itt és a férjem verekedni kezd meg kiabál velem, az egyszerűen érthetetlen. Szánalmasnak és megalázottnak érzem magam. Beszélhetünk négyszemközt? – kérdezem Kelement, akit ketten, két oldalról fognak le, és ő mondani próbál valamit, átkokról és egyezségről dadog, nem hallom, mit beszél. A kurjantós aztán megragadja a karom, ezt kikérem magamnak, de csak erősebben szorít, és közben a másik oldalamon is megfognak. Ugye csak viccelnek? Kelemen toporzékolva üvölti, hogy engedjék hozzám, erős ember, eddigre négyen szorítják, semmit sem tehet értem, esélye sincs megmozdulni, tehetetlenségében zokogni kezd. A férjemet nézem. Én most meg fogok halni. Félnem kellene, de csak hagyom, hadd vigyenek, nem ellenkezem és nem kapálózom, csak mondják meg, miért, ennyit akarok tudni, érzem jól a vesztemet. Senki sem válaszol, az alaphoz visznek, beleállítanak, úgy szorítanak, hogy moccanni sem tudok, a lábam köré téglákat raknak, rá meszet öntenek. Fél óra is eltelik, míg a combom közepéig a fal felér, a síri csöndet csak Kelemen sírása töri meg, betömik a száját. Mindenki némán dolgozik. Ígérjék meg, hogy gondoskodnak Andrisról, mondom nekik, egyetlen egy közülük végre a szemembe néz, bólint. A feleségem jó ember, mondja, majd néha odanéz. De ki eteti majd? Vannak jó madarak, azok megetetik. Ki fürdeti majd? Vannak gyenge esők, azok megfürdetik. És ki öleli meg, ki öleli meg az Andrist, ordítom utolsó erőmből (már az államig ér a fal). A szelek, a jó szelek, azok majd megölelik.
És áll a fal, az udvarunk kútja a fiam könnyeivel megtelik.
