Új sorozatot indítunk a Könyvesen, amelynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. A novellák, monológok szerzője ebben az esetben nem fontos, bár ismerős lehet a magyar irodalomból. Bárki is írja ezeket az átdolgozásokat, arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. A sorozat első részében Kosztolányi Dezső Édes Annája szólal meg.
Isten engem úgy segéljen
Ficsorral az ajtóban álltunk. Fél óra is eltelhetett. Be nem állt a szája, a nagyságos asszonyt dicsérte a mennyekig. Attila utca 238. Nem tudom, mi tartott eddig. Nagy nehezen beeresztett. Az ajtóban kellett volna visszafordulnom, még mielőtt átlépem a küszöböt. Menekülni ettől a fojtogató bűztől. Istennek legyen hála, ilyet korábban én még sose éreztem. Kérdezősködött unos-untalan. Se kedvem, se erőm nem volt válaszolni. Ha kinyitom a számat, bármelyik pillanatban elhányhatom magam. Meg ugyan mit mondhattam volna. Hogy nevem Anna, Édes Anna. A szemem kék. Hajam, szemöldököm szőke. Fogaim épek. Szakállam nincs. Ez benne van a cselédkönyvben is. Ha nem ez lenne a nevem, és barna lenne a hajam meg a szemem és a szemöldököm, esetleg szakáll éktelenkedne az államon, és rothadásnak indulnának a fogaim is, pontosan ugyanúgy sepernék és boxolnám a cipőket, mint így. Bár ezzel szóval is baj lehet. Azon, hogy boxos, boxosanna, nevetett a béres uraság is. Talán nem jól mondom ki mégsem. Talán félrehallottam. Aztán elkezdődik a szokásos miért, miért nem beszél, fiam. Fiam. Fiam. Fiam. Fiam. Hogy az anyátok úristenit.
A nagybátyám mellől nem mozdulhatok. Ő is, a nagyságos asszony is kedves ember. Bár a Vizyné jól láthatóan másra számított, nem rám. Hogy van-e kedvem a helyhez, ezt kérdezi. Inkább halok meg, minthogy ezen a helyen éljek. Vállat vonok, hátha kedvét szegi az esetlenség, de csak felháborodik. − Ha nincs kedve, fiam… − Fiam, fiam, megint. – Van neki – mondja Ficsor, hogy ne lenne. – Van – nyögöm ki, nem tudom, hogy miért. − Ketten vagyunk a férjemmel, gyerek nincs. Észre se veszi, de közben a falon lévő fotográfiára néz. Gyerek van, halott. Most hallom meg a nagyságos asszonyt először igazán. Hogy mit beszél. Most látom meg, ki ő. Egy ismeretlen madár, felborzolt, színes tollakkal. Mindenében jéghideg. Megpillantom a tükörben a színes képek sorát. Káprázik tőlük a szemem. Körbevezet, bedug a lukba, amit szobának nevezni még maga sem mer. Kenyérrel kínál, se abba, se a sajtba nem tudok beleharapni. Mindennek ugyanolyan szaga és íze van.
Törőcsik Mari Édes Anna szerepében Fábri Zoltán 1958-as adaptációjában
Este nem tudok aludni. Hajnalban kibotorkálok a fürdőszobába. A Vizy ott áll a tükör előtt, borotválkozni készül. Úgy néz ki a szappantól, mint egy hóember. Meghallom, hogy Kornélnak hívják. Tényleg nem bírom itt soká.
Reggeli. Továbbra se bírok enni. A gyomrom állandóan görcsben, a telefonnal is elég nehéz. A tölcsért könnyű összetéveszteni a hallgatóval. A bútorok rémületesek. A kályha, amit zöldnek képzeltem, fehér, a szalon fala meg zöld és nem fehér. Az asztal hatszögletű, nem kerek. Egy megjegyezhetetlen nevű csokorból pávatollak lógnak kifelé, mintha szemek lennének. Mintha lesnének, rám. Rájuk se merek nézni. Vizyné egész nap a sarkamban lohol. Az ablakot csukni kell, állandó rettegésben van a fej- és fülfájástól, idegesíti a fény. Az ingaóra a falon zsibbasztó csöndet teremt. Ha fölmondok, tán szégyenben maradok. És szégyenben marad Ficsor is. Nem kérdés, hogy ezek nyílt színen törik ki a nyakát. Cseléd kell ezeknek. Cselédrobot. Tán csak velem lesz az Úristen, és hamar elsegít innen. Mert ebben a szagban én nem bírok élni. Ezt a helyet soha, de soha nem fogom megszokni.
Ezzel a gondolattal fekszem le. És a reménnyel, hogy a mindennapi csoda ma is megtörténhet. Álmodnom szabad, senki sem tiltja, idáig parancsba sem adatott. Fenn valaki még zongorázik és énekel. Az olajlámpa fénye erősebb mint a csillagé. És én el akarok menekülni legalább egy kicsikét, köszönés és istenhozzád nélkül. Egészen a kajári tarlóföldekig. Hogy maradhassak mindig olyan idegen, mint egy vadmadár.
