Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné és a mitológiai Ekhó után Ágnes asszony szólal meg sorozatunkban.
Hattyúkról álmodik
Sírásom, mint hattyú tollán hulló vízcsepp, mondják, de ne higgyetek nekik. Addigra tizennégy éve voltunk házasok, örök életnek tűnt, véget nem érőnek. Apámmal kezdődött minden. Kislány voltam még, talán hat lehettem, ahogy a hattyúkat kergettem a tóparton és a fehér ruhám koszos lett. Ordítva hívott haza, megparancsolta, vegyem le és mossam, míg tiszta nem lesz. Levetette az alsóneműt is, mondván, az is koszos, pedig maga volt a patyolat. Meztelenül kellett mosnom, órákon át, és nem nézhettem fel a mosásból. Onnantól heti kétszer ez volt a feladat, amikor először hallottam a hátam mögül a zihálást, belehánytam a teknőbe. Sosem ért hozzám. Heti kétszer két-három óra mosás: ez volt az ő férfiassága anyám halála után.
Alig vártam, hogy férjhez adjon. Amikor bejelentkezett Nándor, hogy feleségül kérjen, újra hinni kezdtem a gondviselésben. Az akartam lenni, aki túlfelejt. Hamar lezajlott a lánykérés, az esküvő, és én soha többé nem mentem apámhoz. A tárgyaláson láttam utoljára, megtagadott, nem köszönt. A férjemmel alig beszéltünk. Elvégeztem a házimunkát, rendben tartottam az udvart, az állatokat, heti kétszer, szerdán este 7 óra körül és vasárnap mise előtt, reggel 6 óra 30 körül kellett közösülnöm vele. Hátulról szerette csinálni, néha, amikor elölről közelített, még nekem is tetszett, de az a zihálás onnan a hátam mögül mindig az apámra emlékeztetett. Nem tudtam, hogyan kell az ilyesmiről beszélni, sohasem szóltam egy szót sem. Akkoriban már egyébként is egyre kevesebbet beszéltem. Nem volt mit mondanom, üresnek tartottam minden beszédet, többet jártam viszont a tópartra, a hattyúkhoz. Etettem őket. Mondják, a szerelmesek állatai, de pár hete a túlparton láttam, ahogy egy hattyúpár a vízből kiemelkedve, szárnyukat széttárva, csőrükkel csapkodva és hangosan sziszegve védte meg a fészkét. Halálra rémültem, a látvány erőszakossága megrengette a hitemet. Akkoriban kezdtem álmodni velük. Álmomban hangjuktól fosztott állatokkal keringtem ugyanazon a mezőn, körbe-körbe, a nap végi kifáradásig, majd egy óriási, férfiszerű hattyú fölém tornyosulva kísért le a tóhoz. Közvetlenül mellettem állt, karon fogott, nem volt más választásom, vele kellett tartanom. A tónál férfiak álltak és fogták be a hattyúkat, élve vágták le a csőrüket. Egy egyenruhás, arctalan zsandár felém fordulva minden éjjel azt mondta, a hattyúk csőrét itt, Ágikám, begyűjtik éjjelente és kilóra adják el a hetedik hajnalon. A madarakat ezután szállni engedték, a csőrüket előtte rozsdás dróttal betapasztják. És ami marad, az a rés, az ott mi? − kérdezem a zsandárt, de eddigre az álom mindig kitaszít, burkot von maga köré és kívülre kerít, úgy kiszorít, hogy már levegőt sem kapok. Ott lehet beszélni, röhögi a zsandár, és a zihálástól, csatakosan, ezen a ponton mindig megébredek.
Sokféle fájdalmat ismertem. Ma már tudom, hogy csak egyféle létezik: az elviselhetetlen. A többi tűrhető, tanulható. Vasárnap reggel arra kért, hajoljak elé, hogy úgy közelíthessen, és éppen a mosóteknő előtt álltam, abba kellett kapaszkodnom, benne a fehér, mosnivaló ruhák, és vele együtt hasított belém minden, mielőtt szólhattam volna, hogy ne itt, és ne így tegye. És ordítottam a fájdalomtól, pedig nem ő okozta, nyúltam a késért, lerúgtam magamról és csak szúrtam és szúrtam, mint aki nem ismer se Istent, se kegyelmet. Valahogy arccal esett a földre, csupasz hátának szép vonalai véresek, élettelenek. Ó irgalom atyja, ne hagyj el…!
Sosem kívántam a halálát. Ne ébresszétek fel. Nem volt rossz ember. Ne ébresszétek őt fel. Én sem vagyok az. Nem vagyok rossz ember. Ne ébresszétek fel őt, nem rossz ember, én se vagyok az, a férjem hattyúkról álmodik, ó irgalom atyja ne hagyj el.
