Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, a mitológiai Ekhó, Ágnes asszony, Antigoné és Léda után Lady Wotton szólal meg saját jogán a Dorian Gray arcképe című Oscar Wilde-regényből.
Revans
A Curzon Street-i házunk kis könyvtárszobájából megint áradt az émelyítő cigarettafüst. Be sem kellett lépnem, hogy lássam magam előtt, ahogy a férjem fényűző karosszékében hever, és flegma képpel fújja a füstöt szanaszét. A házat én terveztem, bájosnak nevezném, a tölgyburkolat kellemesen meleg hatást kelt, mások otthonosnak mondanák. A könyvtárszobában a kandalló párkányaira négynaponta kék vázákba friss papagájtulipánokat teszek, így vágyom én a vadságra, az ólomüvegen át játékos fények szűrődnek be a bámulatos bűnözőkkel és milliónyi lakó millióegy titkával teli London utcájáról. Gyűlölöm ezt a szobát, Henry módfelett fontoskodó, de ez a tér mintha csak fokozná titkait, és a XIV. Lajos-korabeli óra, amire az égvilágon semmi szükségünk nincs, olyan pedánsan teljesíti monoton küldetését, hogy tíz perc után mindig kimenekülök.
Tudom, hogy itt az a fiatal, görög mártír, állítólag borongós a hangulata. Én más arcát ismerem, az életben ezt a Dorian Grayt sose láttam, de a férjem huszonhat festményt vásárolt róla Basil Hallwardtól, az ő finoman ívelt skarlát ajkainak, kék szemeinek, ragyogó szőke hajának harsánysága uralja a házunk falait. Ma megnézem élőben is. Amit róla beszélnek, nem nyugtatta meg a lelkem, és nem boldogít az sem, amikor Henry ilyen nagy befolyással bír valakire, mintha ajándékba adná másnak a saját lelkét.
Én csak magamban hiszek, ez a közös bennünk Henryvel, folyton hihetetlen dolgokat beszél és valószínűtlenül cselekszik, lenyűgöző és menthetetlenül egoista. Persze nem szerelem a miénk, elcsendesültek az érzelmeink. A zenében találtam meg magam, az megnyitja a szívet. Bár igazság szerint félek is tőle, túlontúl romantikussá tesz, bálványozom a zongoristákat, néha többet is egyszerre. Nagy titkok őrzői, és mind külföldiek! Borzasztó, de én mindig szerelmes vagyok.
Mikor benyitnék, hallom, hogy a férjem olcsó retorikai fordulatokkal isteníti a hedonizmust, előbb arról győzködi Grayt, hogy ne tékozolja el a napjait unalmas emberek hallgatásával, reménytelen helyzetek jobbításával. Azt mondja neki: éljen, keressen új élményeket, ne féljen semmitől, egy évszakra övé a világ. Mindjárt elhányom magam. Megszoktam már a sallangokat, de az üres szépség utáni csodálat olyan lelombozó!
Kimegyek a kertbe, erőt gyűjtök ehhez a bemutatkozáshoz. Kinn gazdag rózsaillat keveredik orgonaszaggal, virágzik a galagonya, átmeneti, könnyű ragyogás. Nyíratlan fű, méhek: a nyár kiteljesedett és lobog, akár egy vadvirág. Tegnap az Operában voltunk, a Lohengrint hallgattuk Henryvel, az orosz zongorista a legújabb szeretőm. Erre lendületet veszek, visszamegyek a házba, benyitok hozzájuk. Henry sehol. Nem értem a helyzetet, az előbb még itt magyarázott, mindenesetre igyekszem leplezni a zavarom, bemutatkozom. Gray a kandallónál áll, Wagnerről kezdek beszélni. Olyan hangos, mondom, hogy az ember anélkül végigbeszélheti, hogy akár csak egy szavát is értenék, nagylelkű gesztus ez egy zeneszerzőtől, erre Dorian Gray felnevet, érzem, hogy a nevetésem kicsit staccatóra sikerült, ő méreget, de tekintete hűvös marad, amit lát, zavarba ejti. Közben eszik: az asztalon cseresznye, éjfélkor szedték mind, tán beléjük költözött a Hold hidege. Ez a férfi gyönyörű. A természet nem hagyta, hogy beszennyezze az arcát a világ, nyíltsága és szenvedélyes tisztasága lehengerlő, jól mondja Henry: arra született, hogy bálványozzák. Van benne valami, amiért az ember azonnal bízni kezd benne, a szépségről kérdezem tehát, mi a titka, és Dorian azt vallja, az embernek sose legyen olyan érzelme, ami rosszul áll neki. Tiszta sor, sivár, lehengerlő őszinteség, hogy összetört szívek hada sorakozik mögötte, nyilvánvaló, hogy nincs benne semmi önvád, az is bizonyos. Az önvádban különben is túl sok a fényűzés, Grayé az örök fiatalság, a gyönyörű és vad bűnök lajstroma, a szégyenteljes, szokatlan élvezetek és végtelen szenvedély hatalma. Mélységesen taszít, amit látok, viszolygok ettől az embertől, izzadok. Hogy a férjem megérkezzen, alig vártam, különben is indulnom kell, délután kikocsizom a hercegnővel.
Elköszönök, szinte tépem a kilincset, úgy érzem, abban a szobában, ettől a gyönyörű, bestiális kreatúrától egyszerűen megfulladok. Becsukom az ajtót, a hátam nekitámasztom, a lábam muszáj berogyasztanom, túl szapora a pulzusom, előrehajolok, hogy levegőt kapjak, és mire megnyugodnék, hallom újra a férjem, úgy beszél, akár egy pöffeszkedő, undorító hólyag.
Sose házasodj össze egy szalmaszőke nővel, Dorian, mondja, olyan érzelmesek! A férfiak fáradtságból házasodnak, a nők kíváncsiságból, és mindenki csalódik a végén. Hát, jó, ezzel még egyet is értek. De aztán a férjem, ez az egyébként művelt és gondolkodó ember olyanokat mond, mint hogy a nők nem lehetnek zsenik, ők csak dekoratívak, hogy semmi mondanivalójuk nincs, de azt milyen elbűvölően mondják, hogy ők az anyag győzelmei az elme fölött… Snitt. Hogy ekkor mit éreztem, azt nehéz körbeírni vagy megfogalmazni pontosan. Mert a valódi tragédiák valahogy mindig stílustalanul és hétköznapian történnek, a részletek közönségesek, és megszoktam, hogy ha a férjemnek bármikor az érzéseimről beszélek, csak kedvesen legyint: más emberek bajai mindig középszerűek.
„A nők sosem tudják, mikor megy le a függöny. Bájosan mesterkélt lények, semmi érzékük a művészethez. Értem sosem ölte volna meg magát egyik sem, az átlagos nők végül mindig megvigasztalódnak” – hallom Henryt, és sosem volt még ennél idegenebb. Ez volt az a pont, amíg a férjem szerelmét pótolni tudtam a mindig más utáni rajongásommal, mert szeretem a szabadságom és a kicsapongásaim, és mert pontosan tudom, hogy az egyetlen különbség egy fellángolás és egy élethosszig tartó szenvedély között mindössze annyi, hogy a fellángolások egy kicsivel tovább tartanak. De úgy látszik, ilyet is lehet mondani, a rózsák mégsem hervadnak el a gyalázattól, a madarak vidáman dalolásznak tovább a kertben, a cseresznye megérik jövőre is, és Lord Henry Wotton holnap is hátradőlve szívja majd a büdös cigarettáját, kémlelve az aranyesőt, ahogy a mézszínű virág lángszerű teher alatt roskadozik, míg nekem már a madarak árnyjátéka a selyemfüggönyön is alig elviselhető.
Sokféleképpen lehet megalázni egy kapcsolatot, megsemmisíteni egy embert, eltiporni egy nőt. De ha igazi árulást akarsz elkövetni, egyszerűen csak ne hozzá beszélj, de róla, és mondd el minden titkát annak, aki veled szemben áll. Szabadulni akarok innét és szabadulni is fogok, azt akarom, hogy a férjem és a férjem összes volt szeretője hallja, ahogy nevetek, legyen mind nagyon szomorú. Az legyen a bájam, hogy veszélyes vagyok. Irgalmazzon nektek a Jóisten, de az örök világosság most már nekem fényeskedjen.
