Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, Ekhó, Ágnes asszony, Antigoné, Léda, Lady Wotton, Grete, Piroska nagymamája, Ludas Matyi édesanyja, Natasa és Éva után most Nemecsek Ernő anyukájának gondolatait olvashatjátok.
Az én kisfiam akkor is halott
Egy éve, hogy a kisfiam halott. Egy éve, hogy nem tudok tükörbe nézni, mert őt látom, ha belepillantok, a tükörből ő mosolyog vissza sovány, szőke kis arcával.
Még mindig a Rákos utcában lakunk, a hármas szám alatt, abban a lakásban, ahol Ernőke meghalt. Árulni kezdtük a temetés után, mondtam a férjemnek, hogy el kell innen mennünk, hogy nem bírom nézni a betegágyat, az üres betegágyat, ha nem megyünk el, én esküszöm, utána halok. Senki nem akar ide költözni, senki nem akar olyan lakásba költözni, ahol meghalt egy kisfiú.
Különben rendesek ezek a gyerekek. Eljöttek ma is, az évfordulón, és néhanapján amúgy is meglátogatnak. Az Áts van a legtöbbet itt. Mindig újra elmondja, mi volt ott a tónál, hogy fürdették meg Ernőkét. Nem jó a lelkiismerete, istenigazából megviselte a fiam halála. Durva játék volt az, egyik se gondolta, hogy lehet következménye, de az, hogy Feri elmondta, micsoda bátor, egyenes gyerek volt az én kicsikém, az Andrissal nekünk borzasztó sokat segített.
Én is emlékszem egy furcsa jelenetre, ami akkor történt, amikor Ernőke ugyan beteg volt, de nem hittük, hogy abból meg nem gyógyul. Fehér zászlóval érkezett pár fiú, nagyot köszöntek, nem ismertem csak látásból őket, kettő közülük nagyon hasonlított, tán testvérek lehettek. Azt mondták, látogatóba jöttek, hát bekísértem őket a fiamhoz, akinek angyalarcocskája és borzas, szőke fürtjei a párnát nyomták. Kisfiam, most nem a Boka van itt látogatóba, hanem másik fiúk, jöhetnek? Sápadt volt, de megcsillant a szeme a lelkesedéstől, bejöttek a fiúk, tisztelegtek, ezt kicsit furcsának találtam, azóta tudom az okát, a magyarázatot.
Pár hónapig rajtam kívül az Áts senkivel nem beszélt, kimaradt az iskolából, magába zárkózott, aztán ahogy egyre többet jött, lassanként visszatalált az életbe, most megint tanul, összebarátkoztak itt a Bokával is.
Ma reggel együtt jöttek ide, hoztak két ültetni való tulipánt. Kiültettük őket reggel, a kékre mázolt pléhtábla alatt, ahol írva van: Nemecsek András, szabó, na ott nyíladoznak. Aztán eljött a két Pásztor is még, mert azóta tudom, hogy így hívják őket, üveggolyókat hoztak, azt mondták, féltve őrzik, és még a temetésen kitalálták, hogy majd egy év múlva adják ide, mert ez bizony mind az Ernőé. Egész nap sírtam, fáradt vagyok. De emlékeznek még rá, és eljöttek ma is, szerették az én kicsi fiamat!
Pedig a Pásztor fürdette meg. Az nyomta a vízbe, de én rá nem haragudhatok, mert visszhangzik a fejembe, ahogy a betegágynál a nagy, langaléta, vad arcú Pásztor azt mondja Ernőcskének: Nekem pedig bocsáss meg, és a kicsikém csendesen, szinte suttogva válaszolt, mintha azt akarná, én ne halljam meg, hogy megbocsát. Aztán elbúcsúztak, és Ernőke köhögni kezdett, kivezettem a fiúkat a szobából, jól emlékszem, csokoládéval kínáltam őket, amiért így szeretik az én szegény fiamat, de büszkén mondták, hogy ők ugyan azt nem kérnek, mert nekik ezért nem jár csokoládé, aztán kimentek. Már értem, miért mondták, hogy ezért nem jár a csokoládé. Tényleg nem jár nekik csokoládé ezért.
Egész nap az udvaron ültem, szinte mindig itt szédelgett az egyik fiú. Szép ez a sok megbánás, a sok emlékezés meg fájdalom, de virágozhat a tulipán az udvaron a kék pléhtábla alatt, csilloghatnak a fényben az üveggolyók, az én kisfiam akkor is halott.
