Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, a mitológiai Ekhó, Ágnes asszony, Antigoné, Léda és Lady Wotton után Gregor Samsa húga, Grete szólal meg.
Kínos idők
Nos, mint azt sokan tudjátok, a bátyám egy ideig bogár volt. Bogárnak nézett ki és bogárként viselkedett. Hogy a bátyám, persze nehezen mondom, mindenesetre nem lehetett más. Egyik este még Gregorként ment aludni, másnap reggel pedig egy barna ízeltlábú féregként ébredt. Most elmesélem a történetet.
Semmi szokatlan nem előzte meg ezt a kínos ügyet. A bátyám éppen itthon tartózkodott. Akkoriban utazóügynökként dolgozott, ő tartotta el a családot, törlesztette apám adósságát, a fizetését ő szívesen adta, mi köszönettel vettük, különösebb melegség nélkül ugyan, de valahogy így volt az egész természetes. Tulajdonképpen szépen éltünk, apám egész nap olvasott, anyám a háztartásban tevékenykedett, én naphosszat hegedültem és segítettem egy kicsit. Gregor gondunkat viselte, és úgy tűnt, ebben a szerepben örömét leli. A nevezetes nap előtti este szépen telt: együtt vacsoráztunk mind, beszélgettünk, még játszottam is egy könnyebb darabot. Majd mind aludni tértünk, hallottam, amint a bátyám elfordítja a kulcsot a szobája zárjában – az volt az egyetlen furcsa szokása, hogy mindig magára zárta az ajtót. Sosem kérdeztem, miért teszi, magának való ember volt, az ilyesmit, úgy képzelem, azok teszik, vagy akinek van valami titkolnivalója.
Emlékszem, akkoriban reggel négykor keltünk, akkorra húzta fel az órát, az meg olyan bődületes lármát csapott, hogy beleremegett a ház. Úgyhogy mind ébredtünk vele, ha nem tudtam visszaaludni, néha kikísértem az ötórás vonathoz. Aznap reggel is csörgött az a vacak, hosszú perceken át, és Gregor nem ütötte le. Tanakodtunk a szüleimmel, tán felébred a teljes szomszédság, jobb volna hát betörni Gregor szobájába, ám épp, mikor döntésre jutottunk, elhallgatott. Nem a szokványos módon, az bizonyos, egészen más hangja volt, mindenesetre úgy tűnt, a helyzet megoldódott. Hosszú percek teltek el és a szobában úgy rémlik, mind nőtt a feszültség, Gregor miért nem kelt még fel. Anyám komolyan aggódott, nehogy baja legyen, és én is félni kezdtem, mert a bátyám igen becsületes és szorgalmas ember volt, ilyen léha nemtörődömség az életben nem fordult még vele elő.
Először háromnegyed hétkor válaszolt. Válaszolt! – miket nem beszélek! Anyám az ajtóra tapasztott füllel várt életjelet a fiától, és háromnegyed hétkor valami szörnyű, motyogásszerű hangra lett figyelmes. Na, mindegy, így is túl hosszan mesélem ezt az egészet, mindenesetre az ajtózárása miatt nem tudtunk bejutni hozzá, ő meg nem kelt fel, míg meg nem érkezett a főnöke, aminek, mint ismeretes, elég nagy patália lett a vége. A bátyám elvesztette az állását, és nyilvánvalóvá vált, hogy abban a pillanatban, amikor a főnöke előtt megjelent azzal az undorító és komolyan vehetetlen bogártestével, miközben fojtott, mégis ordenárénak ható állathangokat bocsátott ki magából, az egész család élete tönkrement. Többévi nélkülözést köszönhetünk ennek az önkényeskedésnek.
Kezdetben azt reméltem, a helyzet egyszer majd megváltozik és Gregor pillanatnyi elmezavara és bogárteste pusztán múló állapot. Az első nap tettem ki neki tejet, ez volt a kedvence, de miután érintetlenül hagyta, gondoltam, mostani, undorító testéhez talán új, undorító vágyak társulnak, hát válogattam neki tányérra romlott főzeléket, vacsoráról maradt csontokat, egy darab sajtot, amiről két napja éppen ő mondta, hogy élvezhetetlen. De jutott neki száraz kenyér, mandula, mazsola is, meg egy dermedt fehér mártás – utóbbi lett a kedvence.
Miután a szüleim lefeküdtek, mindig csúsztattam be neki az ajtó alatt valami maradékot, szigorúan ügyelve rá, hogy anyám ne lássa meg ocsmány, bogártestű fiát: egy családba egy hitevesztett éppen elég. Akárhányszor benyitottam a bátyámhoz a szobáját kitakarítani vagy szellőztetni, ő bemászott az ágy alá, hogy ne lássam. Igen hálás voltam neki ezért, a látványa folyton undorral és csalódottsággal töltött el, olyan volt, mintha Gregor egyszerre különös szeszélyekkel kérkedne, érthetetlen, megmagyarázhatatlan és valószínűtlen. Féltem, elvesztette józan eszét és féltem attól is, hogy kitör a kanapé alól. Nem számítottam tőle akkora belátásra, mint mikor lepedőt terített az ágyra, hogy egyáltalán ne kelljen még csak látnom sem, örültem, hogy a lelke valamennyi darabját ebben a helyzetben is megőrizte.
Én minden tőlem telhetőt megtettem. Egyedül én mentem be hozzá, gondoskodtam róla, hogy a szobában minél kevesebb berendezés legyen, hogy könnyebben közlekedhessen, amikor észrevettem, hogy második napja tolta valahogy a széket az ablakhoz, odatoltam magam, neki biztos fáradtságos munka lehetett, ami nekem egy egyszerű mozdulat. Igyekeztem leplezni a dolog kínos voltát is, ugyanakkor kétségek gyötörtek: ha ez tényleg a bátyám, miért nem látta még be, micsoda nehézséget okoz a családunknak, mekkora bélyeget rak ránk? Tarthatatlanná vált a korábbi életünk, mindhárman munkába álltunk, apám bankszolga lett: szörnyen megalázó helyzet!
Egyre ingerültebb és türelmetlenebb lettem, egyre kevésbé láttam Gregort ebben a szörnyetegben. Úgy éreztem, ha valóban ő az, el kellett volna mennie. Aztán egyik este betelt a pohár. Albérlőink lettek, hogy a ház költségeit fedezni tudjuk, zenéltem aznap este nekik. Gregor pedig valami hanyagsággal átitatott kíváncsiságtól vezérelve megjelent a szobában, halálra rémisztve és visszafordíthatatlan undort keltve a bérlőkben. Ott, azon nyomban, mindhárman felmondtak. Olyan dühös lettem, hogy azt hittem, eltaposom. De ahogy a szobájába vonszolta eddigre meglehetősen nyeszlett, és az utóbbi idők konfliktusainak nyomát magán hordozó testét, olyan szánalom fogott el, olyan ocsmány bűntudat, hogy kimondtam: Meg kell szabadulnunk tőle! A családi döntés megszületett, apám készült is a tettek mezejére lépni, de egy éjszakát még hagytunk magunknak. Gregor reggelre halott volt, takarítónőnk jelentette be a pusztulását, ő is rendezte el a tetemet. Ha ugyan ez a dög a bátyám volt, bizony kihunyt belőlem minden sajnálat, egyszerűen csak a szobája ablakához léptem, és kinyitottam az ablakot.
