Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, a mitológiai Ekhó, Ágnes asszony és Antigoné után most kissé rendhagyó módon egy valós személy, Léda szólal meg. Bár ő maga nem volt a szereplője Ady Endre Elbocsátó, szép üzenetének, köztudott, hogy a sorok neki szóltak. Szerzőnk elképzelte, hogyan élhette meg ő, a vers címzettje, hogy Ady a Nyugatban szakított vele.
Elbocsáttatás
Hogy miért tartok kilenc kutyát? Jogos kérdés, a kilenc talán tényleg túlzás, de mind gyönyörű, hűséges, tiszta tekintetű németjuhász.
Úgy esett, hogy nehéz operációra érkeztem Budapestre, pár nap múlva indultam is vissza vonattal Párizsba. Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szerettem volna még egyetlenegyszer, utoljára látni őt. Hogy miért? Okát nem tudnám megmondani, tán nincs is neki. Látni akartam csak, amint valami hétköznapi tevékenységet végez, sétál, újságot olvas, várakozik, majd menni tovább, talán kicsikét nyugodtabban. Azóta sajog a szívem, ha az elválásunkra gondolok, és akkor, egy évvel az üzenet megjelenése után úgy éreztem, a sóvárgásba belehalok. Írtam neki.
Tudtam, a párizsi expressz néhány percet áll Bécsben, s ez esett legközelebb a helyhez, ahol állítólag tartózkodott. Mindezt csak így szimatoltam, azóta természetesen nem beszéltünk. Négy órát igazán utazhat értem, udvariassági gesztus, sans lendemain. Kértem, ha jön, táviratozzon Bubinak, s úgy megtáviratozom én is a pontos bécsi érkezést, és kértem arra is, ha jön, úgy a levelet adja át nekem a vonatnál. Válaszra sem méltatott. Írtam ugyan, hogy nemleges választ ne küldjön, hallgasson inkább, de azóta látom magam előtt a sunyi fejét, úgy ülhetett a levél olvasása közben, lehajtott fejjel, mint egy összeesküvő. Dacára mindennek, megpróbáltam a gentlemanhez folyamodni, lám, az énjének ez a része megszűnt létezni.
Azóta nem térek magamhoz, hogy Ödönnek azt mondta, három olyan gyöngeelméjű, amilyenek mi vagyunk, nem élhet együtt. Majd pár hétre rá megjött a friss Nyugat. 1912. május 16. Első halálom napja, azé a megaláztatásé, amihez foghatót tán nem ismer a magyar irodalom.
A varázs százegyre szertefoszlott, úgy éreztem magam, mint egy elárult kisiskolás. Hogy sajnál minket, azt írja a nyolcadik sorban, aztán a tizenegyedikre − ismerem jól − behergeli magát, már csak engem sajnál, ezt igazán kiszúrhatta volna egy szerkesztő. Hogy általa vagyok, nem is értem, mit jelenthet: hány évet lébecolt az otthonunkba, forgatta fel a világ elleni haragjával a lakást! Társaságba vittem, kiállításra, idehoztam Párizsba, etettem, itattam, úgy élt velünk akár egy kiskirály. Van pofája nyilvánosan ilyen megaláztatásnak kitenni! És hogy szép hullásomat óhajtja látni, tán ez sebez legmélyebben, legtovább.
Sosem találkoztunk ezután. Ő nem keresett, s én nem kerestem őt, kiüresedett minden, eluntam a beszédet, a szépelgést, s oly végtelenül kiábrándító, hogy az, aki a legszebben ír, tudományát más sebzésére használja, sért és nem boldogít. A férjem szeret, ápol és támogat, de mégiscsak a férfiakat szereti. Mondja, mit tehettem volna? Maradtak a kutyák.
