Szép számmal összegyűltünk szerdán a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termében, hogy Gyimesi Emesét hallgassuk (korábban itt beszélgettünk vele), aki nemcsak Szendrey Júlia életét és családját kutatja évek óta, hanem „a nemzet özvegyének” verseit, elbeszéléseit és meséit is ő tárta a nyilvánosság elé. Mielőtt azonban Owaimer Oliver irodalomtörténész faggatni kezdte volna a házaspár együtt töltött éveinek szép és nehéz pillanatairól,
egy modernkori Petőfi rontott be az ajtón, és közölte, hogy azonnal el kell küldenie egy könyvet a kiszemeltjének.
A jelenet Kovács Kata Milla színész és Svajcsik Kristóf zenész előadásában elevenedett meg előttünk, akik a felvezető párbeszéd után a Szabadság, szerelem! és a Reszket a bokor, mert… ikonikus soraival indították el az estet.
Kezdésként megtudhattuk, hogy Petőfi annak idején valóban postázni szándékozta a versgyűjteményét Júliának, méghozzá egy meglehetősen hetyke levél kíséretében. Megtudta ugyanis, hogy a lány házasodni készül. A történet végét nem nehéz kitalálni, de a koltói mézeshetekig kalauzoló kötet még számos izgalmas titkot rejt kettejük kapcsolatáról (itt beleolvashatsz).
„A 19. századból volt a legtöbb barátom”
Owaimer egy személyes emlékkel folytatta: amikor komolyan érdekelni kezdte az irodalomtörténet, Gyimesi Emesét már kiforrott, komoly kutatónak látta, aki elképesztő tudatossággal építi a pályáját. Bár a szerző hangsúlyozta, hogy természetesen az ő útja sem volt teljesen egyenes, az tény, hogy már tizenévesen sok olvasmánya vitte a reformkor felé. Kertész Erzsébet Szendrey-regénye különösen nagy hatással volt rá,
a 19. századi figurák iránti szerelem pedig az egyetemi évek alatt sem múlt el.
Azóta sokféle perspektívából és más-más módszerek segítségével közelített a témájához: az irodalom-, a város- és a nőtörténet változatos forrásait és technikáit próbálgatva kutatott a múltban, később pedig sikerült rátalálnia Szendrey Júlia verseire is.
Nem titok, hogy a kötet magánkiadásban jelent meg, amit Gyimesi azzal indokolt, hogy semmilyen nyomásnak nem szeretetett volna engedni a kategorizálást tekintve. A Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharca ugyanis éppen a szakkönyv és az ismeretterjesztő kiadvány határán billeg:
érthetőségre törekszik, nem mond le viszont a tudományos megalapozottságról.
„Az emberekben van igény a tudás élményszerű megszerzésére” – fogalmazott ezzel kapcsolatban, és ezt a kettősséget mindenképpen meg akarta őrizni. Ami a Szendrey-kutatást illeti, hozzátette, hogy érdekes módon csak néhány éve „szabadult ki a szellem a palackból”, de a fiatalabb generáció képviselői egyértelműen nyitottnak tűnnek a közérthető, mégis informatív szövegekre a témában.
Varázstalanított varázslat
A borítón Margócsy István ajánlása mellett Szálinger Balázstól is található néhány sor, miszerint „a magyar irodalom talán leghíresebb varázslata” áll előttünk, de persze „egy irodalomtörténész nem írhat le ilyet”. Egy ilyen kultikus páros esetében valóban érdemes elgondolkozni azon, hogy mit kezelhet tényként a szerző.
Lehet-e például verseket használni forrásként, ha egy-egy eseményről nem maradt fenn más beszámoló, vagy ezek szükségszerűen fiktív helyzeteket ábrázolnak?
Gyimesi szerint Petőfi líráját érdemes összeolvasni a felesége naplójával, hiszen kettőjük gondolatvilágának, megéléseinek együtteséből már kialakíthatunk egy képet róluk.
Bár azt már mindenki az óvodában megtanulja, hogy „Petőfi Sándor gatyába’ táncol”, és az iskolában is rengeteg berögzült értelmezés kering a költőről és műveiről, még mindig sok feltáratlan pont van ezen a pályán. Gyimesinek a kutatásai során több bevett elméletet is sikerült „varázstalanítania”: a Szeptember végén például nem Petőfi különleges jóstehetségéről tesz tanúbizonyságot a halálát és a nő hűtlenné válását illetően, hanem sokkal inkább arról a szorongásról, amit a boldogság törékenységének felismerése okozott benne.
Hasonló félelmek egyébként Júlia írásaiban is megjelennek,
ami nem véletlen, hiszen a hosszú nászút során mindketten nagy érzelmi utazást éltek át. Szintén tévhit, hogy a kortársak kevésbé ítélték volna el az újraházasodó özvegyet, ha nem születik meg ez a vers, a költő ugyanis nem publikálta, így valószínűleg nem is volt a köztudatban.
Júlia többre vágyott
A moderátor ezek után a cím apropóján arra volt kíváncsi, milyen szabadságharcot kellett vívnia a szerelmespárnak, hogy együtt lehessenek. A huszonhárom éves fiú és a tizennyolc éves lány igencsak eltérő társadalmi háttérrel rendelkezett: Júliát finom kisasszonynak nevelték, nem véletlen tehát, hogy édesapja, Szendrey Ignác ellenezte a frigyet.
A fiatal nő azonban a belső vívódások és mély dilemmák dacára is tudta, mit akar:
Ábránd című szövege meghökkentő kiáltvány a szerelmi házasság mellett, melyben elítéli mindazokat, akik a rang és a vagyon javára döntenek az érzelmek helyett.
A tündérmesének tűnő egymásra találás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az ide vezető út zökkenőmentes volt, szögezte le Gyimesi. Szendrey Júlia kezdetben nem nyilatkozott túl elismerőn jövendőbeli férje verseiről, a Hortobágyi kocsmárosnét, például kifejezetten illetlennek találta – bár meg kell jegyeznünk, hogy neveltetéséből fakadóan szinte kötelező volt felháborodnia. Nem volt egyszerű megbirkózni a kétellyel sem, hogy vajon lehet-e „hétköznapi” életet élni egy költő oldalán, és persze a térbeli távolság, a pletykák vagy a féltékenység is könnyűszerrel közéjük állhatott volna. A lányban azonban a bizonytalanságnál erősebb volt a városi lét és a komoly beszélgetések utáni vágyakozás:
nem érezte jól magát az intellektuálisan ingerszegény vidéki környezetben.
„Szerény kis virág”?
Szendrey Júlia írói ambícióiról tudomást szerezve bizonyára sokunkban felmerült a kérdés, hogy vajon mit szólt ehhez Petőfi. Gyimesi elmondása szerint a költő eleinte azt szorgalmazta, hogy felesége maradjon távol ettől a „csatatértől”, és legyen inkább „szerény kis virág”, később viszont megváltoztathatta a véleményét, hisz végül ő maga segítette Júliát, hogy a nyilvánosság elé léphessen.
Mondanunk sem kell, hogy a korszakban nem igazán volt jellemző, hogy egy női szerző a saját érzelmeit, sőt szerelmi életét tárja az olvasók elé.
„[A]z én egyszerű, puritán nevelésű szívemet bántotta az a nyíltság, mellyel szíve érzelmeit a nagyközönség elé vitte! Ez nem volt leányos, szemérmetes, gondolám” – emlékezett vissza Kánya Emília, a Családi Kör elnevezésű lap szerkesztője az 1847-es naplóra, de nem ő volt az egyetlen, aki rosszallásnak adott hangot. Mindezek ellenére Szendrey Júlia töretlenül írni szeretett volna, Gyimesi Emesének pedig nagy szerepe volt abban, hogy ma is olvashatjuk a szövegeit.
„Sok vágy, sok csalódás után elértem a’ díjt fáradatlan küzdéseimért: sorsom megáldott boldog szerelemmel, az állandó örömek egyetlen kifogyhatlan forrásával” – idézte az esemény végén a Júliát életre keltő Kovács Kata Milla.
