A tavalyi év egyik meglepetése volt Peer Krisztián Pazarlás című verseskötete, amely amellett hogy rengeteg izgalmas verset tartogat, önmagában is egy izgalmas könyvtárgy a sok eltérő tipográfiai megoldás, tördelés és többfajta papírtípus használata miatt. Sőt a kötet kiemelt státuszát az is mutatja, hogy a tavalyi 50-es listánkon egyedüli verseskötetkén Peer kötete kapott helyett a 24. helyen. A kötet bár megannyi fontos és érdekes témát boncolgat – mint például az öregedés, a kapitalizmus és a megélhetés, az irodalom hazai helyzete, a vers szüksége és szabadsága vagy akár a helyes húsleves elkészítése – kevés visszhangot kapott eddig, pedig az elmúlt évek talán egyik legfrissítőbb alkotása, ami egyszerre képes kimozdítani a konfortzónákból és új mederbe terelni a versekről alkotott elképzelésünket. A kötettel kapcsolatban interjúban kerestük fel a szerzőt, akivel újraírható versekről, a 42 utóéletéről, lehetséges jövőről és elpazarolt múltról beszélgettünk.
Peer Krisztián az utóbbi években számos verseskötettel jelentkezett, a 2017-ben megjelent 42 című kötete hét könyve volt nálunk, az év végi listánkra is felkerült, illetve interjúban is beszélgettünk a szerzővel ekkor. A 2022-es Bizony című kötetéről podcastben készítettünk anyagot vele, illetve az Elavult című zenekaráról is kérdeztük emailen. A Pazarlás az Okapi Kiadónál jelent meg, a jövőben pedig számos újrakiadását tervezi Peer, ami kiadásonként változik majd.
5-6 év után eljöttél az egyik legnagyobb magyar kiadótól és egy frissen indult kis kiadóhoz mentél, utóbbi ugye az Okapi, ami a kötetedhez hűen elég punkos, újító és friss. Itt jelent meg októberben a Pazarlás. De ugyanekkor az Elavult című zenekarod első albuma is megjelent, és Fliegauf Bence Jimmy Jaguár című filmjében is szerepeltél. Röviden: elég mozgalmas éved volt. Hogy érzed most magad?
Gurdjieff ír Találkozások rendkívüli emberekkel című könyvében egy gyerekkori barátjáról, akivel egyszer beszöktek egy katonai lőtérre, ahol legnagyobb rémületükre épp akkor kezdődött az éleslövészet. Jobb híján, és attól a babonától vezetve, hogy kétszer nem lőnek az ágyúk pontosan ugyanoda, a legközelebbi kráter alján kerestek fedezéket a golyók és repeszek elől. És akkor egyszercsak a rettegő Gurdjieff észreveszi, hogy a barátja elaludt. Abban a fülsüketítő zajban. Nagyjából így. Próbálnám átaludni a világháborút, de polgárháborúról álmodom. Ébren meg döbbenten nézem, ki mindenki alszik. Igyekszem tájékozódni, de a tölcsér falához tapadva nehéz. Naphosszat rettegek. Felkelek fél ötkor, és nem tudok visszaaludni. Elalszom nyolckor, hogy legyen már vége. Erről az állapotról írhatta Podmaniczky Szilárd egy korai novellájában: „Szegény, annyira lezüllött, hogy már este nyolckor lefeküdt aludni.”
De félretéve a viccet, életemben először történik meg velem, hogy nem segít, ha tágítok a perspektíván, a hazai iszonyatnál semmivel sem kevésbé rémisztő, ami a szabad világban folyik.
Én meg verset írok, interjút adok, ezt a széket arrébb tolom – tök értelmetlenül.
A 42 után azzal biztatott Szálinger Balázs, hogy rendesen megraktam a kályhát, elfűt az már 2-3 évig magától, addig nyugi van, nem vár tőlem senki semmi újat, lehet pihizni. Remélhetőleg most is ez a helyzet. Csak az a baj, hogy ötven pluszosan a pihenést ugyanolyan nehezen hagyom abba, mint huszonévesen a szórakozást, hosszútávon pedig ez is, az is időrabló tevékenység, mérgező állapot. Sokkal könnyebb úgy leülni a gépem elé, ha ott ültem előző nap is. A tétlenség nálam könnyen paralízisbe, írásgörcsbe fordul. A mostani kötet összerakását is egy ilyen állapot előzte meg, amiből a Simon Marcinak tett ígéretemmel sikerült kirugdosnom magam. Úgy látszik, az időprés szükséges ahhoz, hogy megfelelően funkcionáljak. Tulajdonképpen önmagában is módosult tudatállapotnak tekinthető, amibe egy ilyen önkizsigerelő helyzetben kerülök: kikapcsol a perifériális érzékelés, csak a téma szempontjából hasznosítható ingerek jutnak el hozzám, elkezd minden arról szólni, ami épp érdekel.
Fliegauf Bence felkérése eredetileg egy Megcsinálni Peer Krisztiánt munkacímű dokumentumfilmre szólt, forgattunk is abból 4-5 napot, jártam családállításon és sámándob-szertartáson, nagyjából úgy éreztem magam, mint az Erik, a viking keresztény hittérítője a Valhallában. Az volt a koncept, hogy azt dokumentáljuk, milyen hatással vannak rám a különféle szerhasználat nélküli módosult tudatállapotokkal dolgozó alternatív gyógyító eljárások. Én több okból is szkeptikus voltam, de ez nem zavarta Bencét, sőt. Végülis mit veszthetek, gondoltam, bár a tűzön járást már az elején kizártam – a pszichémet nem féltem, de a talpbőrömet igen. Persze nehéz olyannál változást elérni, aki maga nem akar változást, és én most nagyjából rendben vagyok az életemmel, a körülményekhez képest a helyemen vagyok.
Oké, ötven pluszosan sincs gyerekem, autóm vagy ingatlanom, szóval ez sem teljesen igaz, de azért nem vagyok egy nyílt seb, nem vagyok olyan mélyponton, mint amikor meghalt a Zsófi, és megpróbáltam a Tibeti Halottaskönyvtől Polcz Alaine-ig bármilyen szalmaszálban megkapaszkodni.
(Mondjuk az akkor még 2.0-ás Pajor Tamás csábításának ebben az állapotban sem engedtem.) Aztán változott a terv, Bence elmozdult fikciós irányba, én meg követtem. Erős bennem az alárendelődési hajlandóság, ami például színházi munkánál nagyon hasznos skill. Forgattunk együtt nagyjából még húsz napot, amiből a kész filmbe három és fél perc került be, a stábvetítés után azt éreztem, hogy ennél azért én tudnám hatékonyabban is használni az időmet. Na akkor nézzük meg, mit hozok ki úgy 25 napból, hogyha csak én vagyok meg az íróasztal.
És aztán ebből a 25 napból lett a kötet?
Volt az 40 nap is, de nagyjából igen. Egyfelől. Másfelől azért a fele megvolt már, csak össze kellett szedni, plusz – ahogy arra több új szöveg is utal – dolgoztam fel és bele a tematika mentén a cetlijeimet, régi versek újraírt verzióit, és dolgoztattam a kollégákat is. Sprinter alkat vagyok, jót tesz nekem az időprés, ahogy előbb már említettem. És volt egy kiváló edzőm, azaz szerkesztőm is Szenderák Bence személyében, akivel szinte minden nap beszélgettünk az alakulóban levő szövegekről. Őt ismertem a Jelenkorból, tudtam, hogy bírja a terhelést, amit a velem való munka jelent, ahogy azt is, hogy szükségem lesz egy higgadt mitfahrerre, ha tövig nyomom a gázt. Az egy abszolút bizalmi helyzet, amikor valakit az ember ennyire mélyen beenged úgymond a műhelyébe. Ezt a helyzetet a kész anyag is igyekszik szimulálni. Pontosabban kamatoztatni azt a felismerést, ami még a Litera Klubos felkérésem idején fogalmazódott meg bennem, hogy az igazán exkluzív mű a félkész mű (persze miért is akarna egy mű exkluzívvá válni?), azt dugdosni szokás a nagyközönség elől.
Milyennek érzed a Pazarlást az előző kötetekhez képest?
Jobbnak. Játékosabbnak, komplexebbnek. És még nincs is kész. Ez az összegzések sorsa. Volt egy köbméter cetlim, feldolgoztam a negyedüket, a végére lett másfél köbméter cetlim, és maradt ez a könyv. És persze most csalódott vagyok, ez elkerülhetetlen. Nem állt meg a villamos a körúton. A frusztráció költők esetében szakmai ártalom, elég csak arra az aránytalanságra gondolni, hogy amit napokig, hetekig írsz, azt három percbe telik elolvasni, vagy még annyiba se. Mindenképp olyan kötetet szerettem volna, ami visszalapozásra kényszerít, vagyis inkább csábít.
Veszélyes életkorba léptem, sokszor érzem azt, hogy láthatatlan vagyok, ami nem meglepő, verseket leginkább fiatalok olvasnak, az ő szívükhöz pedig harminc alatt vagy hetven felett sokkal könnyebb utat találni.
Könnyű ezen megsértődni, mellőzöttnek érezni magad. És a sértődés pusztító. Elkezdesz mindenen, de tényleg mindenen fanyalogni. Mindenki túlértékelt, egyedül te vagy alul. Nemes Z. Márió barátom Kukorelly trikója című versében nálam radikálisabban fogalmaz: „Csak az a jó versem, amire ki tudom verni. Máséra sose, mert nem elég jók.” Ezt azért szeretném elkerülni. Nyilván én is, mint, gondolom, mindenki más, azért kezdtem el írni, mert hatottak rám művek, hogy ne mondjam, tetszett, amit mások csinálnak, és nem akarom elveszíteni azt a képességemet, hogy más költőkért lelkesedjek. Akkor se, ha a költészet státusza, eladhatósága eléggé megváltozott kamaszkorom óta, amit nem is értek teljesen, mert pont a vers az, amit két villamosmegálló között el lehet olvasni, mégis a regény, a minél vastagabb regény az uralkodó műfaj. Ez valószínűleg az eszképista jellegű művészetfogyasztással függhet össze, egy regény vagy egy sorozat felépít egy világot, ahová el lehet menekülni a valóság elől.
Persze nagyon is érthető ez az igény, mert amiben élünk, az elviselhetetlen.
Félsz attól, hogy a korod hatással lesz a költészetedre?
A kérdés, pontosabban a korod kifejezés kétértelműsége miatt igennel és nemmel is felelhetek. Attól, hogy a korszak lesz hatással rám, nyilván nem félek, sőt. Valamilyen módon reflektálni, sőt hatni akarok arra a világra, ami körülvesz, azt pedig, hogy a költészet mára mintha kiesett volna a pixisből, inkább kihívásként fogom fel. Az öregedéstől, a képességeim romlásától viszont tartok, noha baromira nem szívesen lennék újra huszonéves, jobb nekem így. Csak épp nem akarok teli bőrönddel elmenni, se cetlikazlakat hagyni magam után.
Szóval elég intenzíven foglalkoztat, sőt nyomaszt a kérdés, hogy mennyi lehet még hátra.
Ötvenkét évesen mennyi lehet még előttem, mennyire leszek szerencsés, ez már mindenképp egy belátható táv, hiszen a harminc is mintha tegnap lett volna. Sikerül-e valahogy ledolgoznom tizenöt kimaradt évet. Hetvenévesen még simán lehet szellemileg intakt az ember, de 80, 85, 90 évesen ez már egyre inkább csodaszámba megy. Elkezded figyelni az ilyen kivételeket, és reménykedsz. Felértékelődik az idő. Erre a kérdésre nem csak több versben, például az utolsóban, hanem már a kötet borítóján is igyekszem reflektálni. Erre az első kiadásra ugye egy velemkorú neurobiológus (ami nem lettem, mert egyszerre csak egyvalaminek lehet lenni) volt gimnáziumi osztálytársam, Katona István mellett Németh Gábor (+20) és Vajna Ádám (-20) írt fülszöveget. Úgy képzelem, hogy kiadásról kiadásra nyílik majd az olló: +/-25, +/-30 stb. A végtelenségig egyik irányban sem nyílhat, de kiadásonként nyerek plusz öt év reményt.
Hogy viszonyulsz a régi versekhez? Látod a 20 évvel korábbi önmagadat bennük? Újra lehet írni egyáltalán az akkori tapasztalatokat egy új versért?
A verseimhez való viszonyom egy idő után ahhoz lesz hasonló, mint amikor valamiért kénytelen vagyok visszanézni-hallgatni magamat felvételről. Irritál a hangom, frusztrál a pontatlan fogalmazás, az összeszedetlenség, a sok átlátszó csalás. Slágeres részletek persze dallamtapadásszerűen a fülemben maradtak huszonöt-harminc évvel ezelőttről, de a korai köteteim anyagát sikerült annyira elfelejtenem, hogy újraolvasva meg tudott lepni egy-két villanás. Szóval előfordul az is, hogy tetszem magamnak átmenetileg. Ami biztosan nem tetszik, az a tetszeni vágyás. A kezdeti ambícióm az volt, hogy kijavítom-befejezem a régi dolgaimat, hogy ha majd kijön egy válogatott vagy összegyűjtött kötet, az ne olyan legyen, aminek a felét tulajdonképpen szégyellem, vagy legalábbis nem szívesen olvasom fel.
Úgy láttam/látom, hogy a fiatalkori türelmetlenségem sokszor igénytelenséget szült.
Térey János egyszer adott is nagy kajánul ajándékba egy mezőgazdaságról szóló harmincas évekbeli füzetet, amit Szomory után kutatva egy antikváriumban talált, Nagy Endre írta, de nem a konferanszié, hanem egy másik, és az volt a címe, hogy Az igénytelenségről. Mondjuk, ő inkább az akkori öltözködésemre, ami azóta csak romlott, próbált utalni. Mindenesetre most megpróbáltam ezeknek a régi, mai szemmel félkész szövegeknek adni egy második esélyt. Az volt a cél, hogy harminc évvel idősebben mentorálva a huszonéveskori önmagamat, megtartva az eredeti verziók vállalását, stílusát, témáját stb. mai szemmel is izgalmas szövegek szülessenek vagy szülessenek újjá. Aztán bizonyos helyzetekben, ahol ez eleve adta magát, ezt a folyamatot, paradox gesztust is beemeltem az újraírt versekbe, de reményeim szerint azért ezzel sem tettem erőszakot az eredeti verziókon.
Jövőre lesz 10 éves a 42 című köteted. El tudod képzelni, hogy mondjuk azoknak a verseit újraírod? Vagy tágítva a perspektíván, mondjuk 20 év múlva a Pazarlás verseit is átdolgozod?
Ha lesz 20 év múlva kiadása a Pazarlásnak, és én leszek még olyan kondícióban, aminek a feltételézését megköszönöm, akkor muszáj leszek, ha már ezt a vállalást tettem. A 42-höz viszont nem nyúlnék, ezt az előtte-utána koncept sem engedné, annak már a szerkesztésénél is sokat dilemmáztam azon, mennyire nyúlhatok bele az előtte-versekbe, honnantól tekinthető a belenyúlás csalásnak. És hamisításnak érezném az utána-versek reszelgetését is, azzal elveszne a „dokumentarista” jellegük.
Olyan kényszert sem érzek egyelőre, mint a korai kötetek esetében, nem lettem sokkal jobb költő azóta, mióta a 42-t írtam.
A kötet egyik fontos témája maga a vers, annak létrejötte, léte, célja. Több helyen is hangsúlyoztad már, hogy a verset keletkezésében szereted/szeretnéd megmutatni. De ezzel szemben viszont mintha a költő fogalma adott lenne – az, aki a folyton változó verset írja és újraírja. Te miben határozod meg a költőt?
Erre a kérdésre is több, egymásnak ellentmondó, egymást kioltó választ tudok adni. Rögtön ez az egyik: költő az, aki önmagával is felesel, nemhogy redukálná, hanem épp gerjeszti a kognitív disszonanciát. Kényszeresen. Másfelől Petrihez csatlakozva azt is gondolom, hogy csak akkor és addig költő az ember, amikor épp költészetet csinál. Ez persze rögtön felveti azt a kérdést is, hogy mit jelent költészetet csinálni: a szavak egymás után rakását, vagy egy látásmód működtetését. Mindkettő. Egyik sem. Nem tudom. Ahogy egy matematikusnak nehezebb arra a kérdésre válaszolnia, mi az a szám, mint arra, hogy mi az a deriválás, úgy én is könnyebben definiálom a villanella, mint a költészet vagy a vers fogalmát. Pedig kevés dolog érdekel jobban, mint a költészet maga. Van Garaczi Lászlónak egy Költők a cicaszéken című esszéje, én most az ahhoz kapcsolódó levelezésből emelnék ki egy gondolatot: „A költészet, szerény véleményem szerint – továbbiakban: szvsz –, épp azért nem tűnhet el, mert nem a költők állítják elő, hanem a világ. A költők csak észreveszik, és ráböknek.”
Szerintem a költőség nem elsősorban skillek (pl. formakészség – ez jó, ha van, de tanulható) összessége, hanem valamilyen metaforizáló, esszencializáló szemléletre való hajlam.
Montírozás, heurisztika. Mármint egymásra montírozás, a kicsi és a nagy összemixelése, nem pedig vajjal dúsítás, ahogy a gasztronómiában használják ugyanezt a kifejezést. Sőt. Fordításban olvasott szövegeknél van gyakran az az érzésem, hogy az eredeti nyersebb, a költészettel való feldúsítás kinyírta a verset. Írásban meg tudom lepni magam, élőszóban soha (ezért is írom át radikálisan a rögzített beszélgetésünket), mert abban sokkal több a biztonsági játék, a konzerv. Írásban azt is tudom, mint Isaac Asimov Az Alapítvány pereme című regényének főhőse, Golan Trevize, aki elégtelen információból volt képes helyes következtetéseket levonni.
Ilyenkor minden saját pályán mozgó részlet a nagy egész fele tart, írni misztikus élmény.
Azért is kérdezem, hogy szerinted mi a szerepe a költőnek, mert a Még a mi életünkben című versedben van egy olyan ajánlat, hogy a költő rámutat a világ hibáira, és egy ilyen társadalmilag tudatos szereplő. Van benned ilyen igény?
Ahogy a lestipistopizott eliramlik szóról Petőfi, a rendületlenül szóról meg Vörösmarty jut óhatatlanul az eszembe, úgy az igényről a „Bácsikám, aztán van-e maguknál antiszemitizmus?” kezdetű régi vicc. Van-e haszna, pontosabban mi a haszna a költészetnek a társadalom szempontjából. Annyi mindenképp van, hogy nem hagyja kiveszni a költészet iránti igényt. Tudom jól, hogy a költők „díszmütyürök”, de akkor miért tiltaná ki őket Platon az ideális államból, és igaza van-e ebben? A remény színházát meghirdető Vidnyánszky szerint nyilván, de én tartok tőle, hogy a költészet, a költővé válás lehetősége nélkül már lángolnának az utcák. A költészet (a slam, a rap) az a szelep, amit a saját húsunkba mélyesztett kisollóval vájunk, minden költő a saját maga Hofi Gézája. Én speciel sokszor kifejezetten mint rossz példát prezentálom magam az ifjúság számára, és ettől megnyugszom.
Saját életünk haszontalanságának, értelmetlenségének demonstrálása önmagában is antikapitalista gesztus.
Visszabontod a legszemélyesebb élményeidet (újbeszélül: megéléseidet) addig, míg általános érvényűek nem lesznek, úgy mutatod fel magad, hogy közben és azzal megsemmisíted a saját egyediségedet. Ugyanazzal a mozdulattal mutatsz rá azokra a feszítő társadalmi ellentmondásokra, amelyeket kollektíven megtanultunk nem észrevenni, amelyikkel magadra mutatsz, csak akkor lehetsz része a megoldásnak, ha elfogadod, hogy a problémának is része vagy. Azt mégsem merném állítani, hogy a költészet célja a kiútkeresés. A költészetnek nincsen célja, ahogy az életnek sincs.
Te hasznosnak érzed magad mint költő?
A legelemibb szinten, amikor olyan olvasókkal beszél az ember, akikben valamit elindított a szövege, és valamilyen élethelyzetben segíteni tudott nekik, akkor mindenképp. A 42 esetében sok ilyennel találkoztam, de máskor is előfordult. Aztán van a hasznosságnak az a szintje is, hogy a költészet a társadalmi emlékezet része. Sokkal pontosabban rögzíti a múltunkat, mint például egy történelemkönyv, mert a verseket többnyire nem a győztesek írják. Ha az 1920-as, ’30-as évek mindennapjai, az akkori világállapot érdekel, akkor nekem sokkal többet mond József Attila, mint bármi más.
Sokan beszélnek arról, sokáig én is hittem benne, hogy a művészet egyfajta empátia projekt.
Megtanít arra, hogy az idegen, a másik ember is ember, saját belső világgal, igazsággal, vágyakkal, félelmekkel. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben, a magyar népesség oroszbarát fordulata után azért meglehetősen szkeptikus vagyok. Az is kérdéses, hogy 100 év múlva, ha lesz még egyáltalán magaskultúra, magyar nyelv, emberiség, satöbbi, satöbbi, akkor mennyire lesz dekódolható az az utalásrendszer, amit én most megalkotok. Szóval simán lehet, hogy nem írni racionálisabb, mint írni, mert Wahorn Andrással szólva: minek, minek, minek. De most már késő abbahagyni. Úgyis mindig eljutok arra a pontra, hogy számomra ez igazából nem kérdés, mert mást úgysem tudok csinálni. Egyszer már megpróbáltam abbahagyni, meg is sínylettem azokat az éveket, amikor nem költészettel foglalkoztam. Végeredményben az egész olyan, mint az az állatmese a skorpióval és a teknőssel, tudod, mikor felkéredzkedik a skorpió a teknős hátára, hogy vigye át a folyó túlpartjára, majd minden fogadkozás ellenére a folyó közepén mégis megmarja. Ezt miért csináltad, így mindketten elpusztulunk. Nem tehetek róla, ilyen a természetem. Ha sikerül megcsinálnom egy verset, annál nincsen jobb érzés. Akkor hirtelen 20 centit elemelkedek a földtől, és semmi más nem számít.
Akkor mindent meg tudok bocsátani, még magamnak is, mert működök, mint egy szerszám.
Hogy érted, hogy szerszám?
Az előbb használtam már azt a Csányi Vilmostól tanult kifejezést, hogy alárendelődési hajlandóság, ami Csányi szerint az embernek, ennek a hierarchiára mindennél jobban ügyelő-figyelő közösségi lénynek olyan sajátossága, ami megkülönbözteti más, falkában élő fajoktól. Amúgy azt is mondja Csányi, hogy a modern politika az állandó krízishelyzet generálással ezt a tulajdonságunkat használja ki. Ez a tulajdonságunk ugyanis krízishelyzetben (például: már egy hete le kellett volna adnom ezt a szöveget) kapcsol csak be. Ha ég a ház, és valaki hirtelen azt mondja, x menjen vízért, y hívja a tűzoltókat, z hozza ki a házból a gyereket, akkor x, y és z nem kérdez vissza, hogy te ki a fasz vagy, és milyen alapon parancsolgatsz nekünk, hanem arra az időre felfüggesztve a pozícióharcot, engedelmeskedik. Szerintem én írás közben is sokszor használom ezt a képességet. A folyamat persze nyilván azzal kezdődik, hogy én ülök le a gép elé, én írom le az első mondatot, én vagyok az úr, de előbb-utóbb minden szöveg elér addig a pontig, ahol megfordulnak a viszonyok, és hajlandó leszek alárendelődni a vers akaratának, az önmagát működtető és megfejtő nyelvnek Ezt nevezem eszközlétnek. Ez az a pillanat, amikor azt érzem, hogy a helyemen vagyok, hasznos vagyok, ha úgy tetszik, miközben persze ekkor is csak egy szövegről van szó, nem tűzoltásról vagy az ellenséges horda támadásáról, de addigra ez a szöveg mégis fontosabb lesz annál, aki elindította, vagyis nálam.
Pont ennek az eszközlétnek a másik oldala szerintem az, amikor azt írod „az önkizsákmányolástól érzem magam valakinek”. Az eszközlét mintha valami pozitív dolog, a kizsákmányolás pedig ugyanannak a negatív változata lenne.
Én nem vagyok benne biztos, hogy az önkizsákmányolás minden esetben negatív. Persze maga a kizsákmányolás kifejezés az, de azt már az első színházi melómnál észrevettem, hogy a halálos fáradtság a munkánk fontosságának, tehát a saját fontosságomnak a jelölője.
Én szeretem azt, ha nincs vége a munkaidőnek, és a büfében is folytatódik a próba, ha a munka benövi az egész életem, ha van valami fontosabb cél, mint a saját jólétem.
Ilyenkor érzem elememben magam. Ezt elég nehéz elmagyarázni egy kívülálló civilnek, de ilyesmi valószínűleg minden szakmában van.
A kötetben rendszeresen felhívod arra a figyelmet, hogy a költészet és a vers egyfajta monetizált termék (Patreon, Litera Klub, exkluzivitás, honor stb.), közben pedig ott van az emberben az előítélet, hogy a vers valami, amiért nem kell fizetni. Mit gondolsz a kapitalizmus és költészet kapcsolatáról?
Abszurdnak éreztem volna nem reflektálni arra közegre, arra a médiumra, amiben, amin keresztül a költészet ma megjelenik.
Legyen az a Litera, a Facebook vagy a Bázis-fesztivál felolvasóestje. A figyelemért folytatott harcra, az algoritmuspörgető trükközésekre. Az első vers, amit a Pazarlás megjelenése után publikáltam például kifejezetten a Facebookra íródott, nyilvánvalóan versnek volt tördelve, de közben úgy kezdődött, hogy: Hidd el nekem, hogy ez nem egy vers, végig ezt bizonygatta, és arról szólt, hogy urológust keresek az úgynevezett valóságban, mert az éjszaka közepén rendszeresen felébredek pisilni, és mivel visszaaludni nem tudok, jobb híján írok. Sokan kommentelték, sokan írtak privátban, még ismeretlenek is, ami azt mutatja, hogy működött a szöveg, az illúziókeltés, sikerült átszakítani vagy inkább elmosni a költészet és a privát közlés határát, tehát metaszinten épp ennek a határnak a létezésére, az olvasási stratégiák manipulálhatóságára, a közvetítő közeg általi meghatározottságára rámutatnia. Hiszen végső soron arról szólt, hogy az ért meg, aki nem vesz komolyan.
Annak idején, a rendszerváltás környékén én is, mint oly sokan, azért választottam ezt a pályát, mert az individuális szabadságot tartottam a legfőbb értéknek, e szabadság gyakorlásának eminens terepe pedig a művészetcsinálás volt.
Az önkifejezés, mint a puha diktatúra uniformizáló törekvéseivel való puha, erőszakmentes szembeszegülés. Mi mind egyéniségek vagyunk, zúgja a Monty Pythoni kórus, a reklámipar, a nagytőke, a post-truth politika pedig boldogan dörzsöli a tenyerét. Vajon az individuális szabadságára oly kényes és büszke, azt legfőbb értékként hirdető nyugati embert képes-e épp a költészet ráébreszteni arra, hogy ez a világkép az ökológiai krízisig elmenően számtalan mai problémánk ősforrása? Talán már a kérdés is hamis. Válaszaim végképp nincsenek.
Egyes verseknél ott vannak a korrektúrajegyzetek, megjegyzések, ahol ugye Vida Kamilla és a te jegyzeteid olvashatóak. Ez most azért is különösen érdekes, mert Vida Kamilla volt az, aki 2018-ban Kállay Eszterrel írt egy elég lehúzó kritikát a 42-ről. Erről más interjúkban már meséltél, hogy nem esett jól. Hogyan alakult mégis a közös munkátok?
Kamilla már első találkozásunkkor, még az ominózus kritika megjelenése előtt azt válaszolta arra a kérdésemre, hogy hányast adna a 42-re, hogy hármast. Mondtam, hogy ennél még az egyes alának is jobban örülnék. Ez egy FISZ-rendezvényen történt, és már itt kiderült, hogy generációs szakadék tátong közöttünk, azonnal meginterjúvoltam 8-10 kollégát, és a 35-nél fiatalabbak mind azt mondták, hogy a hármas jobb jegy, mint az egyes, az idősebbek viszont velem értettek egyet. Aztán megjelent a kritika, amin annyira felkúrtam magam, pontosabban nem is csak a kritikán, hanem annak fogadtatásán, hogy hosszú ideig még válaszolni is akartam rá, amit szerencsére nem tettem, az lett volna a válaszom címe, hogy Nem vak az, csak bátor, mint a viccben, a mai napig megvannak a jegyzetek, majd írok belőlük valamikor egy műhelyesszét. Azután még sokáig dolgozott bennem az az ambíció, hogy olyan verset írjak, amivel igazán felidegesítem a kritika szerzőit.
Nem tudom, hogy sikerült-e, az viszont nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az elutasítás kiváltotta irritáció igazából inspirál engem, hogy releváns problémákat fogalmaztak meg a 42-vel kapcsolatban még akkor is, ha én épp az ellenkezőjét gondolom a saját működésemről.
Aztán megjelent az ő könyve is (Konstruktív bizalmatlansági indítvány), amit nagyon szerettem, találkoztunk mindenféle rendezvényeken, hecceltük egymást, hülyéskedtünk, elkezdett minden erőlködés nélkül, organikusan kialakulni egy kölcsönös figyelem, átértékelődtek gesztusok, nem kerülhettük el, hogy barátok legyünk. Persze az általad említett versben csalok, a Kamillának tulajdonított megjegyzések nagy részét én írtam, amit le is leplezek egy ponton, az viszont igaz, hogy pár éve elkezdtük egymásnak megmutogatni a verseket, amiken épp dolgozunk, eleve mind a ketten szeretünk műhelyezni, adta magát a dolog. A sértődés/félreértés egyik oka amúgy valószínűleg az volt, hogy én képtelen vagyok tekintélyszemélyként látni magamat, nem érzékelem a korkülönbséget, ezért sokszor rosszul mérem fel egyes gesztusaim jelentését.
Eleve tévedés, hogy az irodalomban csak az idősebbek hathatnak a fiatalabbakra, rám például Fekete Ádám kötete (Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában) is felszabadítóan hatott annak idején, hogy csak egy példát mondjak.
A színházban pedig régesrég megtanultam elengedni a saját igazamat, és értékelni a csapatmunkát. Olyan nincs, hogy én jó mondatot írtam, csak az adott színész rosszul mondja, pont az a dolgom, hogy olyat írjak, ami az ő szájából hangzik jól.
Ez szerintem az a fajta szemlélet, ami a kötetben is megjelenik, hogy vannak mások által írt/átírt versek benne, mintha egy antológia lenne. Tehát nemcsak Peer Krisztián van benne, hanem mások hangja is, mint egy kórusban. Ami a kötetben lévő Az újraírás akadályai című versedhez kapcsolódó felhívással tovább is íródik majd.
Én magam is egy kórus vagyok, és nem csak abban az értelemben, hogy ugyanarról a tárgyról egyszerre több egymásnak ellentmondó dolgot gondolok. Az, hogy a húszéves, a negyvenéves vagy az ötvenkét éves Peer Krisztián ugyanaz a személy, ugyanaz az én lenne, csak az elme, az identitás trükkje. Ha nem is konstansnak, de lineárisnak lát és él meg valamit, ami inkább szekvenciális. Arról nem beszélve, hogy mindenem, amim van, azt loptam vagy legalábbis kölcsönöztem, aztán a saját kedvemre/képemre formáltam félig öntudatlanul. Hangsúly a féligen. Visszatérve Kamillára, aki szerintem a generációjának egyik legjobb költője, nem tehettem meg, hogy kizárjam a saját életemből, szakmai horizontomból egy sértődés miatt, hogy ne vegyem észre a rám gyakorolt hatását, mert azzal csak én lennék kevesebb. Az ember igyekezzen a saját tulajdonságai ellen dolgozni, ez minden fejlődés motorja. Kamilla minden tekintetben fontos dolgokat csinál, a közéleti, irodalomszervezői tevékenységével is, de a költészetével talán még inkább képes volt elmozdítani azt, amit arról gondolok, hogy mi lehet egy költő feladata a mai társadalmi szituációban. Ezt nem észrevenni jó nagy hülyeség lenne.
Fotó: Valuska Gábor
