Tizenöt év után jelent meg új verseskötete Peer Krisztiánnak, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy sokan azt sem tudták, van egy ilyen nevű költő. Persze így is simán lehozták a hétköznapokat ezek az olvasók, nem úgy mint mi, akik láttuk, ahogy Peer az éjszakában feloldódik, miközben elveszít három teleírt Moleskine-t, két laptopnyi dokumentumot és talán a tehetségét is. A 42 című verseskötet barátnője, a színházas Mocsár Zsófia halálára válaszul érkezett. Mindennek a kezdete és a vége az írás, mi olvasóként közelről nézzük meg és éljük át a gyászmunka őszinte, reménytelen, cinikus és örökké kétkedő folyamatát.
Peer Krisztián: 42
Jelenkor, 2017, 76 oldal, 1699 HUF
Peer 42 éves volt 2016-ban, amikor barátnője egy váratlan, gyors lefolyású betegség következtében meghalt. Erről a kötetről még nem lehet úgy beszélni, hogy kizárjuk az értelmezési keretet. Megidéződik a számmal a maraton hossza, de 42 a válasz a végső kérdésre Douglas Adams Útikalauzában. A mozdonyvezető hátrafelé rohan a 42 című versben, de az is kiderül egy másikból, hogy a 42 helyett Nagy baj nem lehet lett volna a kötetcím is: "Még kötetcímnek is akartam:/ Nagy baj nem lehet,/ de aztán nyert a 42,/ jobban is illik egy ilyen kapuzárási költészetre,/ aminek nevezted."
Ez Peer és Mocsár közös verseskötete, és nemcsak azért, mert a nő hiányával minden leírt és ki nem mondott szóban benne van, vagy mert rajzai szerepelnek a kötetben, hanem mert a kettőjük közti intim párbeszéd a tehetetlen kísérlet a lány nyelv általi újrateremtésének. Visszatekintve bontakozik kapcsolatuk építkezése, konfliktusaik, problémáik és egymásra hatásaik. Biztos vagyok benne, hogy ez a kötet sokak számára lesz fontos, akik valamilyen veszteséget, hiányt vagy elmúlást szeretnének megérteni a saját életükben. Ezek a versek őszinték és fájdalmasak, mert hozzá vagyunk szokva a gyász tabuépítő, óvatos és elemelt nyelvezetéhez, amit a költészet simán képes túlpörgetni. Peer versei közvetlenül szólítják meg és hívják elő a barátnő alakját, ahogy a közös történeteket is (“Kertünk./ Első valódi többes számom”).
Megismerjük a versekből a legszemélyesebb tereket, történeteket a Sirályból, Flopról, a kutyáról, látjuk a hajszálat és a diófát is: “Nem te akartál megtanulni úszni,/ én akartalak megtanítani./ Berlin meg azért ér rá,/ mert engem nem érdekelt./ A legszebb vers, amit valaha olvastam,/ a todolisted.”; “Az ágyban tudok aludni,/ a dezodorod használom,/ semleges szagú”. A 42 teljes bevonódást vár el, és könyörtelenül szív magába. A kötet egészéről én is egy történetként tudok beszélni, nem önálló versekről, a trauma töredezetten, de narratívát teremt.
Például azzal, hogy a kötet egyik létrehozója maga az olvasó, akinek fel kell vágnia a lapokat az olvasáshoz. A szándékos nyomdai hiba miatt a kötetet fel kell szabdalni, sebeket kell ejteni rajta. Erőszakos, provokatív és mégis dühítően felemelő, ahogy sebészként felbontjuk a titkos szövegeket, mintha csak egy testet nyitnánk meg. Ez a gesztus nem cél nélküli: a felvágott oldalakon a párkapcsolatukat, a fel nem vágott oldalpárokon a halál utáni kiüresedett időszakot ismerjük meg.
Peer Krisztián: El akartam kerülni a sorsomat, bassza meg
Fotó: Kiss Norbert 15 év telt el az utolsó köteted, a Hoztam valakit magammal óta. Adja magát az első kérdés: miért hagytad abba az írást? 15 év telt el azóta, hogy Peer Krisztián hátat fordított a költészetnek. Utolsó verseskötete ( Hoztam valakit magammal, Palatinus 2002) óta főleg különböző kocsmákban és színpadokon beszélt, számos drámát jegyez.
“Milyen urnát választana magának Zsófia?/ Ahhoz, hogy beszélhessek hozzád, le kell válasszalak a csontjaidról” - írja Peer. A versek a gyász nyelvét keresik: hogyan lehet beszélni a halálról, a veszteségről, a hiányról, hogyan lehet előidézni és párbeszédbe lépni az emlékekkel, vagy a lírai hagyomány felől az is fontos játék, hogyan lehet a halottat megszólítani? Lehet a kötetet mindenféle referenciális tudás nélkül értékelni? Tud a a halál csupán költői téma lenni? Lehet úgy írni a halálról, hogy ne forduljon giccsbe? Lehet erősebb az esztétika a traumánál? “Én a traumáról, a traumából tudok beszélni” - mondta egy interjúban Peer, aki ennek ellenére megküzdött a megszólalás nehézségeivel: "Nem volt mit mondanom, vagy ha volt is, nem találtam nyelvet hozzá".
Peer folyamatos önreflexióban van, irodalommá transzformálja a veszteséget és a hiányt, “mondatban vagyok”, írja, és miközben “Ott állnak tornasorban/ egymás fülébe sugdos a tíz-, a húsz-, a negyvenéves Krisztián./ És mire a sor végéig ér a mondat,/ kihull belőle minden fontosabb szó.” A szavak hullanak, az emlékeket meg kell ragadni, a kimondás nehéz vagy lehetetlen munka: “Kár, hogy csak azt tudom kitörölni, amit írtam./ Ez is mekkora színlelés./ Megtörténtté tenni hogy tudnám,/ hogy kezdjem el az életem?”
A legelső, Visszatekintve című versben mintha egy hosszú, lassú svenkkel mutatná meg a végletekig elmagányosodott főszereplőt, aki üveges tekintettel bámul bele a világba, miközben a háttérben már felsejlik a hiány: “Azt kérded, merre menjünk?/ Azt hittem, téged követlek./ És mert téged követtelek,/ nincs meg a visszaút”. A kötetben nemcsak Odüsszeusz fordul vissza, hanem minden visszafelé történik: “Száznyolcvan fok, nem telik bele egy szívverés”, “A mozdonyvezető/ az ülések közt/ hátrafelé rohan”, “visszaviszem a szagos radírt, de megszégyenülni nem tudok egyedül”, “Egyszer majd a visszaalvás/ képessége is visszatér”.
Visszatérni képtelenség, ezért kell versekben rögzíteni az emlékeket, érzéseket, nehogy túl késő legyen (“Mocsár Zsófia emlékzuhany”). A versek szinte naplószerűen mutatják meg a gyászmunkát, az emlékekért vívott harcot. Az önmarcangolás (“Mindig bántottalak,/ sohasem öleltelek.”), a szenvedés (“Hét éve nem láttam a tengert./ Élő embert egy hete”), a belenyugvás (“Könnyebb, mióta megértettem,/ hogy rajtam túl is volt életed./ Illetve van.”) és az emlékekkel való folyamatos harc (“REM-fázisba nem engedem magam,/ ott veled találkozom./ Vagy legyél, vagy ne lássalak.”) könyve ez. Talán ízléstelen leírni, de mennyire fausti, hogy egy halál hozza vissza a költőt? Fontos kötet, nagy visszatérés, bárcsak ne kellett volna megírni. Vagy ahogy Peer megfogalmazta:
“Költőként jobban tetszenék?
Egy szavadba kerül.
Meg se kellett volna halni hozzá.
Kész volt egy könyv fele.”
