Frédéric Gros francia filozófiaprofesszor, emellett elkötelezett túrázó, aki a gyaloglást nem sportnak tekinti. Nagyközönségnek szóló filozófiai esszéje a gyaloglás, sétálás, kóborlás, kószálás, túrázás mibenlétét tárja fel. Irodalom- és filozófiatörténeti alakok (Rimbaud, Rousseau, Hölderlin, Kant, Nietzsche, Thoreau, Ghandi) életrajzát és írásait idézi meg a gyaloglás fonalára fűzve. Olvass bele!
A kötetben valójában mindvégig arról az alapvető életfilozófiai kérdésről töpreng, hogy mi a jó gyaloglásban, hogyan visz minket el a mindennapi élet szerepeivel, feladataival terhelt életünkből az "igazi" lényünkhöz. A gyaloglás Gros értelmezésében az elme felszabadítása, megtisztítása, a valóság megtapasztalása. A táj belakása a gondolkodás metaforája. A gyaloglás menekülés az identitás konstrukciója elől; egyfajta nyugalom megtapasztalása, a tiszta élet egyik formája. A gyaloglás filozófiája sajátos kérdésfelvetésének köszönhetően hamar sikerkönyv lett, szórakoztató kiáltvány, miért is tegyük egyik lábunkat a másik elé.
Frederic Gros: A gyaloglás filozófiája
Fordította Mihancsik Zsófia
NÉLKÜLÖZHETETLEN DOLGOK
Amikor hosszú gyalogútra indulunk, mindig ugyanaz a kérdés merül fel, miközben összekészítjük a hátizsákunkat: tényleg szükség van erre? Természetesen a súly problémájáról van szó: a túl nagy teher alatt a gyaloglás rémálommá válik. Mindig ugyanaz a mérlegelés: hasznunkra lesz? A minimumra kell csökkenteni a súlyt. Gyógyszerek, tisztálkodás, ruhák, élelem, alváshoz szükséges felszerelések – ugyanaz a gyötrődés: elhagyni, ami fölösleges, kidobni, ami haszontalan. Csak épp, ami a gyalogláshoz, a létezéshez szükséges. Mire van szükség a gyalogláshoz? Mire van szükség a védekezéshez a hideg és az éhség ellen?
Minden haszontalan, amit rendszerint azért viszünk magunkkal, hogy elüssük az időt.
Thoreau írja: „Aki agyonüti az időt, mindenképpen az örökkévalóságot károsítja.” Nem azért gyalogolunk, hogy elüssük az időt, hanem hogy befogadjuk, hogy egyenként, másodpercenként leszedjük a szirmait. Minden túl nehéz, ami csak arra jó, hogy elűzzük az unalmat, szórakozzunk, dolgozzunk, kitöltsük a napot, hitegessünk. Válogatás közben nem lehet szempont sem a hatás, sem a megjelenés, a kényelem vagy a stílus, vagy bármiféle társadalmi számítgatás. Azért gyalogolunk, hogy lecsupaszított, tehermentesített, megtisztított módon éljünk. Gyaloglás közben csak a legszükségesebbek kellenek.
A nélkülözhetetlen a szükséges alatt van.(1) Fordított helyzet. Emlékszem, egyszer a hegy lábánál, a Cévennekben, hat-hét órányi gyaloglás volt még hátra a csúcsig. Az idő még mindig szép volt, az éjszakák melegek. És döntöttem: a hátizsákomat bedugtam egy fa odvába. Már semmi sem nyomta a vállamat. Egy kevés víz, néhány szárított gyümölcs, semmi több. Két nap így. Előbb a hatalmas könnyedség érzése. Megszabadultam még a szükségestől is; nincs többé semmi köztem és az ég, köztem és a föld között.
A nélkülözhetetlen a jelenlét teljessége. A nélkülözhetetlen minden annak, akinek semmije sincs.
Ez az ősi réteg, amelynek a konzisztenciáját csak ritkán érezzük, mert ez csak annak adatik meg, aki megszabadult a szükségestől. A gyaloglás révén olykor, pillanatokra, megérezzük. Más szóval, ahhoz, hogy ide eljussunk, brutális, veszélyes, szélsőséges átalakulás kell.
És itt különbséget kell tennünk a bizonyosság és a bizalom között is. A bizonyosság adott számunkra, mert tudjuk, hogy rendelkezünk a szükségessel ahhoz, hogy szembenézzünk: szembenézzünk a zord időjárással, az útelágazások bizonytalanságával, a vízhiánnyal, az éjszaka hűvösségével. Úgy érezzük ilyenkor, hogy számíthatunk a felszerelésünkre, a tapasztalatunkra, az előrelátás képességére. Ez a technikai ember bizonyossága, aki ellenőrzése alatt tartja a helyzetet. Aki előrelátó, felelősségteljes.
Gyalogolni a szükséges nélkül – ez nem más, mint ráhagyatkozni az elemekre. Ilyenkor semmi sem számít, nincs kalkuláció, nincs magabiztosság. Csak a világ nagylelkűségébe vetett bizalom van, amely betölti a lelket, mert teljesen függővé tesz a Másiktól, és még az önfenntartás gondját is leveszi rólunk. A kövek, az ég, a föld: minden adomány lesz, kimeríthetetlen segítség.
Erre bízzuk rá magunkat, ez az, ami megadatik nekünk.
GR AV ITÁCIÓ
Megfeledkezem a kegyelem, az eksztázis rövid pillanatairól, amikor gyaloglás közben a test megtapasztalja a saját könnyedségét.
Ha nagyon sokáig gyalogoltunk, ha a fáradtság már óriási, lassanként megszűnünk érezni. Ilyenkor, feltéve, hogy az ösvény többé-kevésbé jól járható, nem túl meredek, nem nézzük az utat, nem gondolkozunk többé, a lábunk átveszi a tudatunk helyét, ő választ támasztékot magának. Szinte álomban jutunk az út végére, és a léptünk egyre biztosabbá és gyorsabbá válik. A lábunkat beszippantja az ösvény, és az elménk lebeg.
Amikor futunk, másfajta könnyedségérzésünk van. Miután „beállítottuk a lábunkat”, a testünk megtalálja lélegzésének ritmusát, a lábunk felel az út hívására, és nekiindul. Mint egy ismétlődő repülés. A gyaloglás könnyedsége azonban nem az izmok tökéletes megfeszülése fölött érzett mámor, inkább a fáradtság okozta mentális szenvtelenség, lassan eluralkodó érzéketlenség. A futás könnyedsége az izmok diadala a gravitáció fölött, a sportos test szuverenitása.
A gyaloglás lebegése az, amikor a láb végül eggyé válik az úttal, és az elme elfelejti visszhangozni a láb fáradtságát.
Ettől a kivételtől eltekintve a gyaloglás legfőbb élményét a gravitáció érzése adja. Nem csak az elnehezülő és súlyos testről beszélek, még akkor sem, ha a térdünk mintha egy üllő súlyát cipelné, noha még órákba telik, mire a szálláshoz érünk, és az ösvény is emelkedik. Másról beszélek: arról, hogy a láb minden lépésnél letapad, rögzül, minden alkalommal támaszt és mélyedést keres, mielőtt újra felemelkedne. Minden alkalommal gyökeret ver, hogy újra nekiindulhasson. Az elvont, ülőmunkát végző emberre gondolok.
Az ujjak kopogása a billentyűzeten – fenn vannak a hálón, ahogy mondják. Miért? Másodpercről másodpercre változó információkért, kép-, szám-, táblázat- és grafikonáradatokért. Munka után a metróban, a vonaton a tekintet a telefon képernyőjére tapad, még néhány érintés, és máris sorakoznak az üzenetek, a képek. Leszáll az este, és nem látták a napot. A televízió: egy képernyővel több.
Miféle dimenzióban élünk, miféle domborzat nélküli térben?
Egy bölcs taoista szerint „a lábak a földön igen kevés helyet foglalnak el; az összes hely, amelyet nem foglalnak el, teszi lehetővé a járást”. Ami először is azt jelenti, hogy nem maradunk meg egy helyben. Egy ácsorgó ember, aki vár, nem áll biztosan a lábán: toporog, dobog. De csak induljon el, s a természet kitárul, a ritmus létrejön. A láb megtalálja az egyensúlyát.
Csuang-ce azt is akarja mondani ezzel, hogy a lábak a tér apró darabjai, de a hivatásuk („járni”) az, hogy tagolják a világ terét. A lábunk tájoló is, amely felméri a tágasságot. Kiméri az utat. Lépéstávolságunk a helyes mérték. Ha azt mondom, hogy abban a térben tudok járni, amelyet nem foglalok el, akkor az ürességre utalok, amely nem az üres semmi, hanem a virtualitás, az inspiráció és a játék kreatív üressége. Mint a betűk, a hangok játéka, amely a szavakat életre hívja. Agyaloglás tagolja a tér mélységét, a gyaloglás életre kelti a tájat.
Sokféle tevékenységben, sportban az öröm abból származik, hogy áthágjuk a gravitációt, győzelmet aratunk fölötte: gyorsaság, felemelkedés, vertikális meghaladásra való felhívás. A gyaloglás épp ellenkezőleg:
a gravitáció, a talaj vonzerejének tesztje.
A futásról áttérni a pihenésre, ez mindig erőszakos. Fogod az oldaladat, izzadságcseppek folynak rólad, az arcod ég. Akkor állsz meg, amikor a tested összeroppan, amikor a légzésed kihagy. Gyaloglásnál épp ellenkezőleg: a megállás a beteljesedés. Azért állunk meg, hogy befogadjunk egy másfajta látványt, belélegezzük a tájat. Aztán újra nekiindulunk, de ez nem jelent elszakadást. A gyaloglás és a pihenés ugyanaz a folyamat, mert itt nem arról van szó, hogy áthágjuk a gravitációt, hanem hogy beteljesítsük.
A gyaloglás a végességünkre emlékeztet minket: a szükségletektől elnehezült test, a földhöz szegezett test. A gyaloglás nem a gravitáció kijátszása, nem a fizikai állapotunkról alkotott illúziók világa, hanem a gravitációnak való folyamatos kitettség létrehozása. Az ólomsúlyú test minden lépésnél visszahull a földre, és ott biztonságra lel. A gyaloglás felhívás, hogy állva haljunk meg.
(1) A szükséges és a nélkülözhetetlen megkülönböztetése itt nem azonos azzal, amit a cinikusokkal kapcsolatban teszünk majd. A cinikusok szerint elkülönítve kell kezelnünk a két fogalmat, és főként kimutatnunk, hogy az egyik és a másik hogyan robbantja szét a klasszikus dualitásokat (látszat és lényeg, hasznos és haszontalan). Itt a nélkülözhetetlen mindenekelőtt a szükséges meghaladása.