Náci bosszú, hagyatékmentés, emberség és politika – mindez megtalálható Toon Horsten regényes, valós eseményeket bemutató, felemelő könyvében.
Edmund Husserl, aki a fenomenológia megalapítójaként munkásságával döntő hatással volt a 20. századi filozófiatörténetre, 1938. április 27-én hal meg Freiburgban. Özvegye pontosan tisztában van azzal, hogy a náci Németországban a zsidó származású filozófus több tízezer oldalnyi hagyatékára, a kiadatlan műveire milyen sors vár. Nem tudja, honnan, kitől kaphatna segítséget. Ám az európai szellemtörténet számára valósággal kincset érő hagyaték megmentésére váratlanul egy fiatal flamand ferences szerzetes, Leo Van Breda páter vállalkozik, aki filozófiai tanulmányokat folytat a leuveni egyetemen, és Husserl lelkes rajongója.
A hagyaték kalandos úton Freiburgból Leuvenbe kerül – nagyjából akkor, amikor a németek is megérkeznek Belgiumba, vagyis látszólag ott sem lesz nagyobb biztonságban. Azonban a páter – aki, mint az a több évtizeden átívelő történetből kiderül, lényegében az egész életét a rajongva tisztelt filozófus hagyatéka és ezáltal szelleme megőrzésének szentelte – az akadémiai és a politikai életben kialakított kapcsolatai révén, de legfőképpen irtózatos munkával, elképesztő veszélyeket vállalva felépíti azt a hálózatot, amely a hagyaték fizikai megmentése után annak aprólékos szellemi feldolgozását is elvégzi.
A kor meghatározó gondolkodói közül szinte mindenki felbukkan a fordulatokkal teli történetben
fő- vagy mellékszerepben: a nácikkal együttműködő (de Husserlt meg nem tagadó) Martin Heidegger, valamint Emmanuel Lévinas, Jacques Derrida, Maurice Merleau-Ponty, Paul Ricoeur, Roman Ingarden, Edith Stein vagy éppen Jean-Paul Sartre.
Toon Horsten: A páter és a filozófus (részlet)
Fordította Winkler Erika
Úgy tűnik, Van Breda nem ismer sem félelmet, sem visszafogottságot. Igaz, vállalkozó, de egyúttal páter is, azaz vállalkozó szellemű páter. Leo, aki felszentelésekor kapta a Herman nevet, otthon sem látott mást. Apja, Frans Van Breda, a Kempen megyei Merksplasból származó parasztfiú más életutat taposott ki magának. Eladónak ment a gyorsan fejlődő Delhaize Áruházba, a szomszédos Beerse faluból behálózta magának a vénkisasszony Maria Nuyenst, akivel Lierben telepedett le, ahol együtt virágzó kávépörkölő üzemet alapítottak.
A páter akkor sem fél vagy viselkedik visszafogottan, amikor becsönget Husserl, lánykori nevén Steinschneider Malvine-hoz. Semmi sem tántoríthatja el.
Az özvegy nincs egyedül, a belga páter látogatása kapcsán meghívta magához férje utolsó asszisztensét, Eugen Finket. A fogadtatás kellemes és szívélyes. Fink megmutatja azokat a dossziékat, melyekben a filozófus hagyatékát őrzik. Ezt a rendszert még tanítómesterével dolgozta ki. Van Breda megdöbben, hiszen 40 000 oldalas kéziratról van szó. Emellett tartalmaz még 10 000 oldal kézzel vagy géppel írt leiratot, amelyet Husserl korábbi asszisztensei, időrendben Edith Stein, Ludwig Landgrebe és Eugen Fink készítettek. Mindhárman tudnak Gabelsberger-gyorsírást olvasni, azt az igen különleges gyorsírási módot, amelyet akkoriban Husserl használt, és a 19. században volt népszerű Dél-Németországban és Ausztriában. Az asszisztensek a jegyzeteket teljesen kidolgozott német szövegekké alakítják át, amelyeket Husserl sok esetben megjegyzésekkel látott el vagy megváltoztatott. Az asszisztensek, de közülük is főleg Edith Stein megrökönyödésére a filozófus a transzkripciókat gyakran félresöpörte és teljesen újraírta. Nem zavarta, hogy kollégái sokszor napokig dolgoztak rajta. Ezek azok a transzkripciók, amelyeket Husserl későbbi műveiben említ, mondja Fink, és amelyekről néhány hallgatója még konzultálhatott az utolsó éveit taposó filozófussal.
Malvine Husserl és Fink a filozófus 2700 kötetes könyvtárát is megmutatja Van Bredának.
A kötetek közt számos, Husserlnek dedikált és a filozófus széljegyzeteivel ellátott példány is található. A könyvtár részét képezi Husserl kétezer cikkének lenyomata, gyakran a filozófus saját megjegyzéseivel tarkítva. Fink szerint a jegyzetek elolvasása után választ lehetne kapni a fenomenológia megalapítójának irodalmi és filozófiai forrásaira vonatkozó kérdésekre. Van Breda egész idő alatt jegyzetel.
Mindenesetre kiderül, hogy a filozófus özvegye a kétségbeesés határán áll. A majdnem nyolcvanéves Malvine utolsó nagy életcélja férje filozófiai hagyatékának megmentése. Husserl a végrendeletében fiára, Gerhart Husserlre bízta szellemi örökségének kezelését. Miután azonban fiukat az észak-németországi kieli egyetem jogi kara megfosztotta egyetemi tanári címétől, Gerhart 1934-ben az Egyesült Államokba menekült, és apja szerzői jogainak nagy részét ideiglenesen anyjára bízta. Amíg a kéziratok, a levelek és néhai férjének könyvtára nem kerül biztonságba, Malvine Freiburgban marad.
A zsidók helyzete a náci Németországban eközben egyre bizonytalanabb és veszélyesebb.
1934-ben még maga Husserl próbálta saját hagyatékát elhelyezni. Bár az abban az évben rendezett nagy prágai filozófiai kongresszusra nem kapott vízumot, munkássága és a hagyaték sorsa fontos beszédtéma volt a jelenlevők között. Felolvasták Husserl levelét, és együttesen gondolkodtak arról, hogyan tudnák az archívumot biztonságba helyezni. Ebben hárman játszottak fontos szerepet: a filozófus és pszichológus Emil Uritz, aki Prágát szerette volna a fenomenológia fővárosává tenni, Ludwig Landgrebe, Husserl korábbi asszisztense, aki akkoriban Prágában tanított, és a fiatal filozófus Jan Patočka, aki Freiburgban még Husserl óráira járt. A helyi Filozófus Körben megvitatták egy prágai Husserl-archívum felállításának lehetőségeit.
Husserl, aki szentül meg volt győződve arról, hogy munkásságát csak a halála után fogják értékelni, pozitívan állt a javaslathoz. Talán azért is, mert az Prágából érkezett. A filozófus 1859-ben született a moráviai (cseh) Prostějovban, németül Prossnitzban, de alig volt személyes kapcsolata szülőföldjével, a későbbi – az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlása után létrejött – Csehszlovákiával.
A prágai terv iránti lelkesedése összefüggött Tomáš Masarykkal,
aki akkor már tizenhat éve volt Csehszlovákia elnöke. Husserl és a nála nyolc évvel idősebb Masaryk 1876 telén majdnem egy időben érkezett Lipcsébe, egyikük diákként, másikuk tanárként. Szoros barátság alakult ki köztük, és később Bécsben is sok időt töltöttek együtt. Masaryk említette elsőként Husserlnek a bécsi Franz Brentano előadásait, akinek műveivel feltétlenül meg is kellett ismerkednie a fiatal német hallgatónak. Amikor Husserl évekkel később Brentano óráit látogatta az egyetemen, lehengerlőnek találta. Ettől fogva Brentanót tartotta legjelentősebb tanítómesterének. Ő tanította meg Husserlnek, hogy a filozófiát komoly tudományként gyakorolja, és ezzel elindította őt a helyes filozófiai úton. Husserl ezért örökre hálás volt Masaryknak. A következő évtizedekben helylyel-közzel tartották egymással a kapcsolatot, néha levelet váltottak és legalább kétszer találkoztak is. Amikor sok évvel később Csehszlovákia első miniszterelnökévé választották, Masaryk sokat tett azért, hogy Prágában létrejöjjön egy Brentano-archívum. Husserl remélte, hogy a miniszterelnök az ő hagyatékáért is hasonló erőfeszítéseket tesz majd.
A projekt mindenesetre szerencsés körülmények között indult.
A Filozófus Kör a Rockefeller Alapítványon keresztül elegendő pénzt kapott arra, hogy megbízza Landgrebét, Husserl 1923 és 1930 közötti személyi titkárát: készítsen leltárt az összes dokumentumról, hogy elkezdhesse a transzkripciót. Néhány kéziratot Prágába küldtek, és Landgrebe munkához látott. 1935 márciusában Malvine így nyilatkozott. „Jó hír! Ez leveszi Edmund válláról a terhet, mert itt már nem várhatunk több támogatást.”
1935. szeptember 15-én a Harmadik Birodalomban kihirdették a nürnbergi faji törvényeket. A zsidó származású németek diszkriminációja az új törvényekkel hivatalossá vált. A Husserl család azonnal megértette, hogy mostantól nem csupán a filozófiai örökségről van szó, hanem a saját fennmaradásukról is. „A helyzet úgy elfajult, hogy már tényleg nem lehet kibírni, és Prágában minden elképzelhetőt megpróbálok, kiderítem, mit lehet tenni. Kéziratok, könyvtár, honoráriumok – minden az övék lehet, ha minket, öregeket megkímélnek”, írta Edmund Husserl. Malvine és ő a kéziratokkal és a könyvtárral együtt el akartak költözni, a legszívesebben Prágába.
1935 novemberében Husserl mégiscsak kapott kiutazóvízumot Prágába, ahol előadást is tartott a Filozófus Körben.
A társaság tagjaival megvitatta egy csehszlovákiai politikai menedék lehetőségét és utánajárt egy esetleges egyetemi állásnak. Nem szeretett volna mások jóakaratától függni, ha Németországot felcseréli Prágával. A későbbi levélváltásokban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesz egyetemi állása. Husserl ekkor belátta, prágai álma nem fog valóra válni. Csalódást okozott az is, hogy régi barátját, Masarykot már nem tudta meglátogatni, a miniszterelnök súlyos beteg volt.
Amikor Van Breda három évvel később, négy hónappal a filozófus halála után a Husserl család nappalijában ül Finkkel és Malvine-nal, még mindig nincs semmi elrendezve. Sem a kéziratok konzerválása és megőrzése, sem a szövegek átírása, de még a megvizsgálásuk és a publikálásuk sem. Malvine-nak nincs több lehetősége, viszont még emlékszik arra, hogy Van Breda a levelében említést tett egy „leuveni projektről”, és megkéri a férfit, mondjon erről többet.
Van Breda még nem hozta szóba tervét. Elhatározza, hogy nyílt kártyákkal játszik.
Elmondja, hogy javasolta Leuvenben Husserl néhány munkájának kiadását a Filozófia Intézet keretein belül. De most, hogy látta a kéziratok, a transzkripciók és a könyvek mennyiségét, azt is belátja, a leuveni javaslat az eddig még kiadatlan munkák publikálására túlságosan kevés. Sőt, még akkor is alig tűnik kivitelezhetőnek, ha először nem a kéziratokat mentik meg. Valami más tervet kell kitalálni.
„Husserl szellemi öröksége olyan fontos”, mondja, hogy „a maga teljességében a kutatók rendelkezésére kell bocsátani. Még akkor is, ha a mostani körülmények a közeljövőben csak néhány kötet kiadását teszik lehetővé. Számolnunk kell azzal, hogy a jövő filozófusai ezeket a köteteket kétségtelenül az életmű egészében szeretnék majd elhelyezni.”
Ezután a pillanatnyi ihlettől vezérelve, olyan javaslatot tesz, ami egész további életére kihat. És a két másik beszélgetőpartner, Malvine Husserl és Eugen Fink életére is.
Az egyetlen módja annak, hogy az örökség egészét a világ rendelkezésére bocsássák, egy valódi Husserl-archívum létrehozása,
mondja Van Breda. „Az archívumot, amelyben helyet kap majd egy tanulmányi- és kutatóközpont is, Husserl munkájának és gondolatvilágának kell szentelni. Mindent, amit ma délután láttam, össze kell gyűjteni éppúgy, mint minden mást, ami megvilágíthatja Husserl életművét és az ebből származó fenomenológiai irányzatot.”
Malvine-nak minden oka meglehetne a gyanakvásra. Egy ferences rendi leuveni diák, egy huszonhét éves, barna csuhás, jóképű fiatalember megígéri neki, hogy minden problémáját megoldja. Olyan ígéretet tesz, amelyet nehéz lesz megvalósítani, és ezt talán az özvegy is tudja. Rossz idők járnak, a fasizmus és a nácizmus Európa egyre nagyobb területeit keríti hatalmába. Malvine mégis örül, lelkes, tele van élettel, és azonnal bízik a páterban. A fiatal leuveni páter a megfelelő ember a megfelelő pillanatban. Herman Leo Van Breda, a világ egyik kis csodája, belépett az özvegyasszony életébe. Malvine az elkövetkező napokban és hetekben
sokat beszél arról a barna csuhás csodáról, arról az emberről, akitől mostantól fogva sok jót vár.
