Németh Gábor Zsidó vagy? című regénye 21 évvel ezelőtt jelent meg, idén pedig a Kalligram Kiadónak hála a szerző életműkiadásának első darabjaként kerül újra kiadásra. A kötet anno nagy port kavart, azóta klasszikussá nőtte ki magát. Alapját az idegenség érzet, a kitaszítottság és az otthontalanság adja, miközben gyerekkori emlékeken keresztül próbáljuk megérteni, miért is ilyen elutasító a világ. A szerzőt Bódis Kriszta író, pszichológus kérdezte a Tavaszi Margón.
A róka, ami visszavág
Bódis egy könnyed bevezetővel indította, amiben elmesélte, hogy az egyik saját kötetének szerkesztése miatt már több éve munkakapcsolatban állnak Németh Gáborral, továbbá, hogy a Zsidó vagy? számára mindig is egy fontos olvasmány volt és lesz. Az újrakiadás miatt egyből rá is tért a lényegre. „Ugye fogsz még írni?” – kérdezte a szerzőtől, utalva ezzel arra, hogy az életmű nem egy lezárt, hanem egy folyamatban lévő munka gyümölcse.
Az életmű kapcsán Németh frappánsan ennyit válaszolt:
Egy rendes ember meghal, mielőtt ilyen történne. Kulturáltan távozik”,
ezt pedig egy temetés-hasonlattal is kiegészítette, miszerint nem szeretné, ha másoknak kellene szenvednie azzal, hogy összerendezik a szövegeit, jobb, ha önmaga tudja le. Persze az irónián túllépve inkább úgy gondol erre a projektre, mint egy önkritikai kiadásra, amiben valami pluszt tud hozzátenni korábbi írásaihoz.
Az új kiadásnak két érdekessége is van, a borító és a jegyzetek. Akárcsak 21 évvel ezelőtt, a borítót most is Roskó Gábor készítette, és az életmű további kiadásait is ő tervezi majd. Németh elmesélte, hogy az új borítóhoz az volt az alapötlet, hogy találjanak ki egy lényt, ezért Roskónak azt a kérdést tette fel, hogy: „Mi volt az első olyan lény, ami többnek látszott mint egy állat?”. Vagyis, ami mitikusnak tűnt.
Roskó válasza pedig a róka volt, aminek az író különösen örült, mert ehhez egy fontos esemény kötődik. Még 1964-ben történt, amikor egy vasárnap büntetésből szülinapozás helyett az írásfüzetébe kellett jegyzetelnie azt a mondatot, hogy: „a róka kárt okoz”. Ami azért is esett nehezére, mert nem szereti leírni a „k” betűt. A tanár ezért a munkájára csak annyit mondott később: „ez nem munka”.
Németh pedig sok évvel később úgy érezte, a róka tökéletes szimbólum lesz az életműkiadáshoz, amivel ennyi év után visszavághat a tanárának.
Ha kínozni kell, az ember ösztönösen cselekszik
A gyerekkori emlékek kapcsán Bódis át is kötött a könyvben szereplő gyerekkori élményekre, traumákra, szerinte ugyanis a kiszolgáltatott gyerek motívuma gyakran szembejön a regényben. Németh szerint ezek mindig emblematikus helyzetek, ahol az ember inkább szeretne nézője, mint résztvevője lenni az eseményeknek. Az író elmesélte a regény egyik jelenetét, amelyben egy csapat fiatal egy vízaknában talált békát kínoz meg egy táborban, ennek pedig a főhős szemtanúja lesz.
„Van egy ösztönös együttműködés, ha kínozni kell” – mondta Németh. Kiemelte, hogy ez a tapasztalat, ahol hirtelen az ember kívül kerül, idegenné válik, jelenti ezeknek a jeleneteknek és akár az egész regénynek az alapját.
Ehhez kapcsolódik a kötet másik újdonsága is, vagyis a jegyzetek. Bódis arról érdeklődött, hogy hogyan lehet újra hozzáférkőzni egy régi szöveghez, mit jelent azt jegyzetekkel kiegészíteni, egyáltalán abba lehet-e hagyni. Németh szerint
abbahagyni igen, befejezni nem lehet a jegyzetelést”,
mert mindig valami új jut eszébe a korábbi dolgokról. Szerinte ez nem is annyira az olvasónak fontos, hanem az írónak, mivel azt tapasztalja, hogy egyes szavak sok év után kiüresednek, elvesztik a jelentésüket vagy éppen átalakulnak. Ezért „a szavakat folyton újra kell hangolni”, mondta. Innen jött számára az ötlet, hogy a régi szöveget újabb részletekkel egészítse ki, ami helyreállítja vagy továbbgondolja az üressé vált szavakat.
„A legnagyobb sérüléseid kincstárként működnek”
A beszélgetés egyik kiemelt témája az emlékezés és a trauma elbeszélhetőségének kérdése volt. Németh elmesélte, hogy a kötetet anno még több megrendelésre született részből állította össze, amikben számára is váratlan módon kirajzolódott egy személyes szál, mintegy a háttérben.
Ez addig így lesz, ameddig szembe nem nézek vele”
– mondta a szerző.
De ez nem feltétlen jelenti (vagy jelentette) az írónak a kiteljesedést, mivel úgy érzi, ha valamit megír, akkor az bezárul, nem lesz többé felidézhető, hozzáférhető, legalább is nem olyan elemi módon, ahogyan azelőtt. A megformálással az emlékezet mintegy megszűnik, magyarázta, hiszen már nem az emléket, az akkori tudást idézzük fel, hanem azt a leírt, megformált szöveget (gondolatot), ami arról eszünkbe jutott.
Ez pedig párhuzamba állítható a regény történetével és struktúrájával. Németh egyfajta bolyongásként gondol erre a regényre, amelyben a főhős folyamatosan keres, de nem egy bizonyos cél érdekében, hanem azért, mert sosem akar megérkezni. A keresés mintegy önmagára irányul, sosem ér véget. A megformált emlékek ebben az értelemben mintha mégis újra hozzáférhetővé válnának, hiszen Németh jegyzetekkel egészíti ki korábbi írását.
Bolyong ő is, ahogyan főhőse, korábbi sérülései, gondolatai között.
„A legnagyobb sérüléseid kincstárként működnek” – fogalmazott a szerző arra utalva, hogy ez az írónak tökéletes alapanyag, mégis emberként sokat veszít vele. Az író számára ugyanis fontos, hogy amit (még) nem írt le, az még otthonosan átélhető, az a sajátja, de amint szöveggé formálja, kiadja a keze közül, már maga számára sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.
Senki sem szeret aludni az óvodában
Bódis Kriszta felvetette, hogy vajon ennyi év után milyen hatása lehet a könyvnek, van-e egy bizonyos generáció, aki jobban hozzáfér a szöveghez. Németh ismét egy találó mondattal válaszolt: „Úgy gondolom, rátaláltam valamifajta univerzális ősélményre: nem szeretünk aludni az óvodában”. Persze a vicc mögött ott rejlik a mondanivaló, hogy a könyv tartalma mindenkihez szól, és ezt nem lehet behatárolni egy bizonyos korszakra. Bár a szerző szerint van egy olyan generáció, aki a ’60-as években született és valószínűleg hasonló módon tapasztalta meg az életet, azért nem sok minden változott.
Sokan dolgoznak azon, hogy ez ne múljon el nyomtalanul”
– jelentette ki Németh Gábor, amit úgy is érthetünk, hogy az írók folyamatosan azon dolgoznak, hogy megörökítsék ezt a korszakot, de úgy is, hogy a szenvedés ma ugyanúgy jelen van a világban, mint akkor.
Végezetül pedig Bódis Kriszta a kötet atmoszférateremtő jellegét emelte ki, vagyis hogy a szerző bármennyire is saját emlékekből dolgozik, azt mindenki számára átélhetővé teszi a szövegben. Németh ezzel kapcsolatban két anekdotát, részletet is elmesélt a regényből. Megemlítette, 1956-ban a vele terhes édesanyját majdnem lelőtték, mert a vörös pulóvere miatt azt gondolták, hogy kommunista. A másik pedig a születése előtti pár órában történt: a mentőautót, amelyik az édesanyját szállította a kórházba, több helyről lőtték az oroszok, mert azt hitték, ellenforradalmárok menekülnek benne.
Ha már életműkiadás, akkor azt is megtudhattuk, hogy a következő darabja az életműnek ősszel érkezik majd, amiben az első három írása jelenik majd meg egyben.
Fotó: Kováts Zsófi/Margó Fesztivál