A Könyves Magazin és a Bookline Zöld rovata szervezésében irodalmi stand up volt a Margón. Fellépett Litkai Gergely, Ráskó Eszter, Tóth Edu, valamint Erdős Virág, Simon Márton. És persze Németh Gábor is elmondta a magáét, mi pedig most megosztjuk, hogy elolvashassátok.
Németh Gábor: Vedd példának, avagy a nem kívánt törlendőről
Az erdő, amelyben a szavak a fák, vedd példának ezt a szöveget, nem is lehet más, csak tiszta fikció. De ne izgasd föl magad, valójában, drága Umberto, minden elbeszélés szükségképpen erdőbe visz, tehát eleve eltéveszti az úgynevezett valóságot, pusztán attól, hogy, fájdalom, nem tud más lenni, mint nyelvi produkció, azaz közmegegyezésen alapuló jelek halmaza, függetlenül az eredeti szándékától, azaz attól, hogy megint egyszer úgy vélte, ezúttal majd valami más, teszem azt, az úgynevezett valóság hű képe lesz belőle.
Mint tudjuk, a fény leírható hullámként és részecskeként, tehát legalább ebben a szűk körben valljuk be, igazából képtelenek vagyunk leírni, Valóság nagybátyánk szemében, már ha van neki olyan egyáltalán, föltehetően mindkét „leírás” orbitális hülyeségnek látszik, itt a mondandómat, tehát ezt a szöveget tulajdonképpen le is zárhatnám a legteljesebb nyugalommal, de a fölkérés 10–12 percre szólt.
Szóval, az a nagy helyzet, hogy disztópia-ügyben végképp elúrhodott rajtam az episztemológiai szkepszis, mint nagyfőnökön a kevélység. A világból csak a számunkra-valóság látszik, tehát igazából láthatatlan törvények irányítják, már ha irányítja egyáltalán bármilyen törvény.
A valóság – pontosabban az a valóság, amit úgyneveznek – csak előre megfontolt szándékok és szándéktalan tévedések eredője, nincs és nem is lehet referenciális viszonyban a nyelven túli, tehát valóságosnak tekinthető valósággal. Nemcsak a fentebb emlegetett ismeretelméleti okokból, hanem azért sincs, mert aki elbeszél, annak nincsen elég ideje az igazsághoz, időszűkében tehát, önkényesen mindenképpen válogatni fog a lehetséges állítások közül, egyeseket beenged, másokat kitilt a történet teréből.
Londont, mint tudtuk, elborítja pár éven belül a lószar.
Hogyne, csak az lett a szitu az úgynevezett valóságban, hogy ugyanezen pár éven belül feltalálták az automobilt, amiről, édes, drága, régóta halott vészmadár, ekkor még, fájdalom, a mondat megalkotásának poétikusan naív idejében halványlila ándungod nincsen.
Másképp fogalmazva, mindannyian megdöglünk persze, de még véletlenül sem azon okból, amit ma a hatszögletű fejeddel a végtelen hübriszedben föltételezel,
te szerencsétlen hülye, aki vagy. Félreértés ne essék, ez egy önmegszólító prózatípus, magamnak mondom, hogy a menyem is értse.
Azt játszom, tulajdonképpen azóta, amióta csak élek - azaz stílusosan: mérgezem itt a levegőt - , hogy az eljövendő szörnyűségeket elképzeléssel tiltom ki a lehetségességből, tehát egy kosszal a valóságból is, így aztán persze rögvest átadja a helyét az elképzelhetetlen vagy trehányságból egyelőre még el nem képzelt borzalomnak.
Ki nyel ma, ki miben tudatlan, háziverseny Létházán halálra ítélteknek.
A nem kívánt törlendő, egészen pontosan azzal törlöd ki, hogy elképzeled és nem kívánod. Klímakatasztrófa és fenntartható fejlődés. A végképp elsötétülő felvilágosodás bohóctréfái. Innen, ahonnan én nézem, pokolian egyszerű a sztori. A pénz, a lé, a dudva, a gempa, a méz, a della, „proletár, folytatnám, de unnád, tudod, hogy nem élsz lazacon”, szóval a tőke, tehát az érdemi változtatás lehetőségfeltételének kilencvenkilenc százalékát az emberiség egy százaléka birtokolja, ez az egy százalék viszont az említett kilencvenkilenc százalék birtokában úgy véli, hogy rá nem vonatkoznak azok a lehetséges következmények, melyeket minden eszközzel meg kellene akadályoznia a létesülésben, mer’ ha baj lesz, úgyis elmegy sok pénzér egy másik elbaszható bolygóra.
Annyi (nekünk), meg egy Bambi, hogy közvetlen legyek.
Maradnak persze a rendkívül tiszteletre méltó háziipari tevékenységek.
Agyontaposom a petpalackot, aztán már annyira tudatos leszek, hogy soha nem is veszek többet, fasza csavaros üvegben viszem a vizet a teniszpályára, mikor megyek egyedül befele a városba a környezetbarát hybrid Priusommal, jó kis üveg, a Nespresso küldte, egyem meg a szivit, mer annyit rendeltem az alumíniumkapszulából a fönnállása óta, a víz meg jön a csapból, amit persze elzárok fogmosás közben. Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, elhiszem, hogy nem igaz a városi legenda, és nem öntik össze a többivel röhögve három kilométerrel arrébb. Tizennyolc fokban alszom. Nem vasaljuk a ruhákat. Ha elmegyek hosszabb időre, hát kirángatok mindent a konnektorból. Vegán vagyok, én speciel nem azért, mert sajnálom a bocikat, hanem nehogy már a tehenek szétfingják az okos fejünk fölött az ózont. Mindazonáltal nem volna elegáns, ha és amikor meghívnak valahová, morális nyomást gyakorolnék, úgyhogy vendégségben persze megeszek bármit, mi több, adott alkalommal, ha úgy hozza a sors – nota bene, alig várom, hogy úgyhozza –, hát, mit mondjak, két pofára zabálom a fehérvári Petzben a fülespacalt, hogy esküszöm az élő istenre, egy tálca nélküli miniszter se csinálná jobban. Fúrt kútból locsolok, a talajt a saját vizével, szóval, így mindent összevéve, nyilván recseg-ropog a globál-kapitalizmus eresztéke.
A karimás lófaszt recseg, mondhatná erre egy érzékeny valaki a legújabb Nádas-regényben, és milyen igaza volna.
Mert éppen úgy van, ahogy egykor ábrázolva volt az Izvesztyijában meg Krakagyílban, ül egy kövér krapek cilinderben a dolláros zsákon, szivarozik, és amikor feláll, legott nagyot szarik a klímaváltozásra. Ehhez képest konkrétan gancegál, hogy az ENSZ és egyéb megjegyezhetetlen nevű szervezetek soha be nem tartott és be nem tartandó ún. ajánlásokat fogalmaznak meg. Tényleg, a Cojiba az legalább vegán? És mi van a kubai nők combjával, amin sodorják?
Az a kívánatos utópia, aminek a szaros kis életünket köszönthetnénk, fájdalom, a múltban lakozik mindenestül, nyugodtan vethetsz rá egy keresztet, meghalt ugyanis, azóta nosztalgiának hívják.
Nem volt kuka Badacsonylábdihegyen, nem volt egyetlen egy sem. Nem volt ugyanis szükség rá. Nem volt semmink, amit szemétnek nevezhettünk volna. Két sor krumpli, háromszáz négyszögöl szőlő, a meggyfa, amin olvasni szoktam, a mandula, pár helyi illetőségű, tökéletes barack, paprika és paradicsom. Néhány tök, dinnyék, zöldségek, mindenből, amennyi kell. A világ olyan volt, mint a gonddal nevelt disznó, ha megöltük is, nem dobtunk ki semmit belőle a szemétre. A szomszédba jártam vízért, a kúthoz, naponta egy vödörrel. A nagyanyám a száraz venyige lángjánál főzött, a tüzet a Népszavával gyújtotta be, vagy a vegyesboltból hozott staniclikkal. Azokba mérték ugyanis a cukrot meg a lisztet. Nem volt villany, egyetlen petróleumlámpa fényénél vacsoráztunk. A csibéket a nagyapám hozta a szakadt zakója zsebében a tomaji piacról, tisztességgel neveltük föl őket, kukoricát kaptak meg simogatást – mondjuk, nem tőlem –, amíg le nem vágták őket. Hetente egyszer ettünk húst, vagy még ritkábban. Mosni sem kellett túl sokszor, nagyjából egy szál gatyában szaladgáltam végig a nyarat. A világ egy méter húszról még barátságosnak és tökéletesen gyanútlannak látszott. A huszadik századot, ahogy azt már írásművészetemben korábban megénekeltem, egy Szokol rádió képviselte, gumival hozzáerősített, kilencvoltos laposelemekkel.
Van valahol az emlékeimben egy kés, még a szakács nagyapámé volt, hat centi széles és tizenkét centi hosszú a feketére használt nyele, a pengéje viszont még annyi se, és talán ha egy centi a keskenysége. Elfenték ugyanis a munkában, ahogy szálltak elfele a számolatlan évtizedek, de valamiért sosem gondolták, hogy már nem lesz jó semmire, ki kellene dobni.
A romlás, szavam ne feledd, a tervezett avulással kezdődött, itt és most legyen elég ennyi a design ethoszáról.
1986-ban aztán, életemben először, elrepültem Nyugatra, úgy alakult, hogy éppen az előbb emlegetett design úgynevezett fővárosába. Mielőtt még átautóztunk volna Lugánóba, az Európa-szerte ismert, csodálatos karmester vendégeként, megálltunk egy supermercatóban, mert a Maestro még csodálatosabb felesége, Tünde rizottót akart főzni vacsorára, amihez éppen a legfontosabb, a rizs hiányzott a háztartásból. Megállt a hajók között, venni egy Chiantit, vagy mit tudom én. Rám nézett, és mint aki egy pillanatra elfelejtett mindent, ami Vörösmarty óta történt Magyarországgal, azt mondta, légy szíves, hozzál rizst, mert éppen elfogyott otthon, valahol arra van, és a kezével egy bizonyos irányba intett. Szót fogadtam, és megérkeztem legott a rizsek hajójához. Tizenhétféle rizs volt, egyenként akkora ökológiai lábnyommal, mint, isten nyugosztalja, a Salamon Béla cipőtalpa volt. Ifjú voltam és bohó, letaglózott a rizsválasztás szabadsága, megbénított az úgynevezett kultúrsokk, nem gondoltam rá azonnal, pedig ideje lett volna, hogy a világ megérett a pusztulásra.
Tudod mit, tegyük föl, itt a vége felé, kifelé menet az erdőből, legyen neked Karácsony, győzzön az eszme, világosodjunk föl mind a tízmilliárdan, legyenek a mai estéhez segédanyagban megadott problémakörök, szám szerint tizenheten, éppen mint a rizsek a polcon, forsriftossan megoldvák, nulla szegénység, nulla kibocsátás, bebocsátás viszont a köbön, ember embernek báránya, a kulturális tolerancia az egeket nyaldossa stb-stb.
Ahogy a Költő mondta, szaladjak kacagva át onnantól az egész megváltott életen.
És mégis, ahogy hazafelé mész majd egy újabb, hosszú, boldog, környezettudatos nap végén, és egyszerre látod, hogy „az este” – éppen úgy, mint egykor, a rég eltűnt, boldogtalanabb időkben hajléktalan fölégetett vackán a semmit a szénfekete paplan – „a féltett földet lassan eltakarja”, olyankor „mégis csak arra fogsz gondolni árván: / minek az est, e szárnyas takaró?”, „miért a lámpák és miért a holdak? /miért a végét nem lelő idő? / vagy vedd példának a piciny füszálat: / miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”